Az élet csak egy nagy bohóctréfa?

Sokan mondogatják a választások kapcsán, hogy Gyurcsányéknak tömérdek szimpatizánst hozott az ügyesen meglovagolt retrodivat. Hogy elhitették a fiatalokkal, che guevarás pólóban járni buli, hogy a Trabant, a Wartburg buli, és hogy a buli színe a vörös, nem pedig egy cinikus, öngyarmatosító hatalomé, amely a felvilágosodás utáni utópiákban hívők legszebb reményeit tette örökre zárójelbe. Tegyük hozzá, könnyű dolguk volt, hiszen piff-puff filmeken, állázadó attitűdökön nőtt fel egy generáció, amely készséggel vallja, hogy a veszély nem veszélyes, hogy az élet egy gigantikus bohóctréfa éppúgy, mint a létezett szocializmus. Az ő arcukon az ironikus mosoly nem a kétségbeesésen túlról jön, mint a szüleik arcán, hanem még innenről. Pedig akár átéltük, akár nem, még csak jogunk sincs elfeledni, mi is volt a létezett szocializmus, a tervgazdálkodás, a cserekereskedelem, a szovjet parancsra történő államosítás. Nem feledhetjük, hogy a rendszer mint alázott meg tisztességes, törekvő milliókat, mint avatta őket egy sok évtizedes, tragikus burleszkfilm muszáj antihőseivé: piti mutyizókká vagy fusizókká. A Fal mögött című német dokumentumfilm-sorozat megszólalói, akik bőséggel ontják a Menzel- és Bacsó Péter-filmekbe illő történeteket az NDK-s évek nyomorúságáról, egy pillanatra sem mosolyodnak el, míg a kamerába beszélnek. Mert nincsen itt semmi nevetnivaló, mert még Jézus is azt mondja, ne azoktól féljetek, akik a testet ölik meg, hanem azoktól, akik a lelket. Nevethetünk az ütve fúróval lignitet bányászókon, a zöldségekkel, kipufogócsövekkel seftelőkön, de ha nem fagy arcunkra a nevetés, ha nem facsarodik el a szívünk szüleink, nagyszüleink sorsán, a langyos vagy jeges reménytelenségben átélt évtizedeinken, ha nem ezt adjuk át gyerekeinknek, végünk van, nem ér az életünk egy hajítófát sem.
(A Fal mögött – német sorozat; Spektrum – július 6.)