Érdek és védelem

Ezzel nem kalkuláltak az Új Magyarország programjának összetákolásakor. A magyar társadalom egy valóban új, eddig ismeretlen, mondhatni elképzelhetetlen jelenséget él meg: a szakszervezetek a baloldali kormánnyal szemben kívánják megvédeni a munkavállalók érdekeit. Persze mi más lenne a szakszervezetek dolga, szerepe, célja, mint a politikai agyrémeknek és munkaadói önkényeskedéseknek kiszolgáltatott robotosok érdekvédelme. Ám hazánkban ez egyáltalán nem ilyen magától értetődő. A néphatalom idején, a „létező szocializmusban” a szakszervezetek védelmeztek az égvilágon mindent, csak éppen a munkásemberek jogait és érdekeit nem. Sőt kifejezetten azért tartották őket, hogy megakadályozzák a dolgozók öntudatra ébredését, összefogását, spontán szerveződését. Aczél György megkapó bájjal fejtette ki a hetvenes évek végén, hogy a magyar munkások miért nem lépnek fel egységesen, miért nem tiltakoznak az életüket megnehezítő, megnyomorító kormányzati (valójában: párt-) intézkedések ellen. Mondá pedig Aczél elvtárs, hogy Magyarországon a munkásosztály uralkodik, mondhatni, a munkás önmaga munkaadója, márpedig ki az a társadalmilag analfabéta, aki önmaga ellen sztrájkol, tüntet, tiltakozik?
Ám a „történelmi szükségszerűség” az úgynevezett rendszerváltás után is furcsa helyzeteket produkált. A sok naiv ember azt hitte, hogy a kommunisták bukásával a szakszervezetek is magukhoz térnek, és úgy működnek majd, ahogyan az a normális országokban megszokott. Ostoba, hiú remény volt, mert nálunk „történelmileg úgy alakult”, hogy a szakszervezetek átmentették magukat a létezőből valami nem létező szocializmusba. Az érdekvédelem professzionális nagyjai egyrészt taccsvonalon kívülre rugdosták az újonnan jelentkező, amatőr érdekvédőket, másrészt lenyúlták (törvényesen privatizálták) a szakszervezeti vagyont, harmadjában pedig mint „de genere” baloldaliak összebútoroztak a szocialista (szociáldemokrata?!) párttal.
A magyar szakszervezetek 1990-ig folyamatosan sztrájkoltak – már ami a dolgozói érdekvédelmet illeti, s mivel csak ebben volt tapasztalatuk, ezt a gyakorlatot 1990 után is folytatták. Leszámítva a nemzeti, a munkásemberek jobb, élhetőbb körülményeit is szem előtt tartó, jobboldali kormányok időszakát, mert olyankor kitört belőlük a mozgalmár. Például ma sem lehet tudni, miért buggyant fel bennük a buzgalom a polgári kormány munka törvénykönyvét módosító javaslatai ellen, amikor a Bokros-csomag népnyúzó intézkedéseihez egy határozott szavunk nem volt. Viszont ellenezték a minimálbér emelését. Na, ezek a szakszervezetek most tüntetést szerveznek a Gyurcsány-féle megszorító intézkedések ellen. Akkora a felháborodás és az elégedetlenség, hogy már a kormány óvintézkedései sem segítenek. A legnagyobb szakszervezeti szövetség, az MSZOSZ elnöke, Wittich Tamás hiába kapott állami stallumot, a demonstrációt nem lehet leállítani. A hat legnagyobb szakszervezeti szövetség, köztük a vezetőjétől leamortizált MSZOSZ, ott lesz a tüntetésen, és garantálható, hogy sem tiltakozásaikban, sem követeléseikben hiba nem lesz.
De azért ne legyenek illúzióink. A tüntetésnek legkevésbé sem az a célja, hogy a Gyurcsány-csomagot vagy annak a munkavállalókat negatívan érintő részeit visszavonják. Le kell vezetni a feszültségeket, s jobb, ha erre a lakájszakszervezetek vállalkoznak, s nem az ellenzék lesz a hangadó. Egy kis virtuális kormányellenesség jól jöhet nekik azokra az időkre, amikor a különböző egyeztető, „demokratikus”(!) fórumokon önként és dalolva áldozzák fel a munkavállalói érdekeket a reformok oltárán.
Történhet meglepetés is?