(inog-e Tárnoki néni…)

Én nem tudom, eljött-e az ideje, hogy visszatérjek Tárnoki nénihez, aki mint budapesti átlagpolgár megnyerte az MSZP számára a választásokat, és beültette Gyurcsány Ferencet a miniszterelnöki bársonyszékbe. Meg kell mondanom, hogy az öreg hölgy büszkesége bizonyos idő után enyhe csalódottságnak adta át helyét. Pedig a párt nem volt hálátlan. Tárnoki néni mint a Fini-Mini Bt. beltagja képletes bérleti díjért megkapta a kerületi önkormányzattól a ház lichthoftját, amelyben horizontális fitnesztermet rendezett be súlytalansági tréningre is alkalmas süllyesztővel. A bejelentett megszorító intézkedések azonban elvették a választópolgárok kedvét a könnyed lebegéstől, kezdtek a földhöz ragadni, s többen már azt hajtogatták, hogy a Fidesz édes-bús fekete plakátjain nem is hazudott olyan nagyot.
De Tárnoki néni életérzéseit nem ez befolyásolta. Elvi ember lévén őt hidegen hagyták az anyagi dolgok, sőt azt hirdette, hogy egy új Bokros-csomag, vagy kettő, nagyon is jót tenne az országnak, ahol ha nem is a jólét nagy, de a fennhéjázás. Magában úgy gondol Gyurcsányra, mint a Vaskezűre, aki glaszékesztyűt visel ugyan, de szorítása akár a satu. Lári-fári, mondogatta az öreg hölgy, tőle még azt is jó néven veszem, ha szorongat, de az Orbán-féle szigortól az infarktus (!) kerülget. Mégis legbelül valami fájni kezdett.
Amikor meglátta a tévében Gyurcsány feleségét, amint apró-lékosan, 1956 apró-pólyából tájékoztatja Bush elnököt a Szent Korona mibenlétéről és szimbolikus szerepéről, váratlanul az futott át a fején, hogy az ilyenfajta ceremóniákra őt is meghívhatnák, hiszen nem Dobrev Klára, hanem ő nyerte meg a kedves mosolyú Ferinek a választásokat. Tehát Bush lényegében az ő kedvéért látogatott el Budapestre, s ölelte keblére a szocikat, apjával kissé ellentétben, aki Magyarországon jártában a nyolcvanas évek végén eszelősen szorgalmazta és éltette a rendszerváltozást. De hol van már a tavalyi hó! Szegény kis Orbán, akit kampánytanácsadói rászoktattak a szerénységre és a szürkeségre, mint díler a Speedre a kisiskolásokat, a háttérben meghúzódva állt, és körülbelül olyan protokollszerepet töltött be, mint az elnök testőrei, csak az ő fülében nem volt dugasz. De mégiscsak ott volt, ő, aki fád tweedzakójában keresztbe akart tenni Gyurcsánynak, elfeledvén, hogy nem ő volt KISZ-funkcionárius nejloningben és kemény csomóra kötött nyakkendőben. Tárnoki néni azt remélte, hogy a megnyert választások után a minimarketet midivé bővítheti, de az eva- meg az áfaemelés betett neki. Pedig első ükunokáját fiú létére a tizenöt százalékos egyszerűsített vállalkozási adó tiszteletére Evára kereszteltette, jobban mondva névadatta. Tervbe vette, hogy a második ükunokát az általános forgalmi adót csökkentő Gyurcsány emlékezetére Tárnoki Áfa néven íratja be az anyakönyvbe, de a megszorítások hírére erről letett.
A Szonda Ipsos nyári felmérését, amely ismét a Fidesz tetemes előnyét jelezte, sajnálkozó, bár jóindulatú mosollyal fogadta. „Hogy Kovács halhatatlan mondásával éljek – mondta köréje sereglő dédunokáinak –, mi sohasem a közvélemény-kutatásokat kívánjuk megnyerni, hanem a választásokat.” Némi részvéttel nézett Fidesz-érzelmű dédunokájára, a hároméves Esztikére: „Na, te kis Mikola-utánzat, az önkormányzati választásokon már itt lesznek a határon túli magyarok, és legyűrik a szinglihordákat?” „Beszélni könnyű – szipogta Esztike –, de a dédi is itthon pihent az ágyában a meleg büszkeség napján, ahelyett…” „Mi helyett? – simogatta meg a kislány arcát a jólelkű, szociálisan érzékeny öreg hölgy. – Nem elég neked, hogy Demszky úgy nyer melegekkel meg a transzvesztitákkal, ahogy akar? Ti meg hiába jöttök a turullal, akkorát buktok, mint Rottenbiller.” „De ki az a Kovács?” – kérdezték a tudatlan dédunokák. „Hiller Pityu nagy elődje – felelte Tárnoki néni. – Visszavonult Feri kegyéből EU-biztosnak.” „És mit csinál?” Tárnoki néni, akinek szívét azért már megérintette a kétség, mindentudó mosollyal felelte: „Én nem tudom…”