Párválasztás

Amikor régen riporterként jártam az országot, ha csak szerét ejthettem, mindig felkerestem egy kis zalai falu lakóját, Fejes Rozi nénit. Szívesen fogadott, olykor meg is vendégelt. Tiszta szívvel és bizakodással tele lélekkel távoztam tőle. Sokszor elmesélte nekem annak a régi-régi lakomának a történetét, amely válaszút elé állította, és a helyes párválasztásra késztette.
Amikor legutoljára a falujában jártam, már zárva találtam a kaput. Meghalt. Egy szál virágot vittem a sírjára, és most én is elmesélem azt a történetet, ahogy tőle hallottam.
Fejes Rozi néni egyszerű, tanulatlan falusi lány volt. Szegény szülők gyermeke. Amikor felcseperedett, napszámba járt, a szüleinek segített. Mindenki szerette, kedvelte a faluban, bájos teremtés volt, megfordultak utána a legények. Akadt is számos udvarlója, sőt kérője is szép számmal. Válogathatott közöttük. Abban az időben sokat töprenkedett, kinek is az oldalán élje le az életét békességben, boldogságban.
Az egyik számba jöhető férjjelölt egy tízholdas gazda fia volt, Nagy Ignác. Izmos, szőke, nagyhangú, mulatós kedvű, aki többször is hazakísérte már a vasárnapi nagymiséről. Szorgalmas embernek ismerték, szép parasztházban lakott a szüleivel. Egyszer virágot is hozott neki. Rozika jól ismerte, mert hozzájuk is járt napszámba, és a fiú anyja egyszer nagymosásra is segítségül hívta.
És ami nagyon fontos: ő is kedvelte a bájos Rozikát, elismerve, hogy szorgalmas és nem visszafeleselgető teremtés.
A másik legény Jámbor Pisti volt. Egyszerű napszámosok egyetlen fia. Nincstelen. Józan. Ha őt választja, nem könnyít az életén, megmarad napszámosnak, eljárhat kapálni, kukoricát törni. Ha akad ilyen munka. Szíve talán hozzá húzott, de aztán felülkerekedett benne a szegények sorsa elleni lázadás. Miért maradjon ő cseléd, amikor megérdemelné, hogy kegyeibe fogadja az élet? Gondolni kell az öregségre is már fiatal korban. Kétségek között gyötrődött. Ekkor jött segítségére az a bizonyos lakoma. Születésnapi ebéd Nagy Ignácéknál. Ő is részese volt ennek a lakomának. Ignác anyja hívta meg, hogy segítsen az ebéd elkészítésénél. Szalagot font a varkocsába, tiszta kötényt kötött maga elé. Csak a tálalásnál vette észre, hogy a vendégek között van Jámbor Pisti is. Jóban volt a gazda fiával.
Segített Rozi a tálalásnál is, kirakta a virággal díszített tányérokat a férfiak elé. Akkor még az a szokás járta a parasztcsaládoknál, hogy az asszonynépség nem ült asztalhoz, külön tálalt magának, vagy csak úgy állva fogyasztotta el az ebédjét a tűzhely mellett.
Rozi végignézte az ünnepi étkezést, majd utána úgy gondolta, hogy a szegény legényt választja. A falu csodálkozott, még közmondás is született a nyomán, így hangzott: „Elment, mint Rozi a szerencséje mellett.”
Úgy van az, hogy néha elegendő egy mozdulat, egy szó vagy tekintet, s máris megváltozik valamiről a véleményünk. Hát ott is ez történt. Egy alkalommal, amikor a konyhasámlin üldögéltem Rozi nénivel, én is feltettem neki a kérdést: „Miért?”
Nagyot sóhajtott, és elmesélte a történetet.
„… ahogy ott sürgölődtem az asztaluk körül, fél szemmel azért figyeltem a legényeket, akik jó étvággyal ettek. Észrevettem, hogy Pisti keresztet vetett, mielőtt enni kezdett. Csak úgy suttyomban, nehogy a többiek ugrassák. Aztán evés közben, amit néha nagy koccintások szakítottak félbe, Pisti véletlenül leejtett egy darabka kenyeret. Lehajolt érte, felvette, megcsókolta, mint aki bocsánatot kér a kenyértől, az élettől, s úgy ette meg… Hát csak ennyi volt… és még valami – nézett vissza a múltba. Hogy mi? …
Amikor ebéd után kezdett szétszéledni a társaság, a vendégek indultak haza – folytatta réveteg tekintettel Rozi néni –, Pisti lehajolt, s kedveskedve megsimogatta a bozontos Bodri kutya fejét… Hát ennyi. Ezért választottam őt. És nincs igaza a közmondásnak, nem mentem el a szerencsém mellett… Boldogan éltem az urammal, Isten nyugosztalja. Két gyereket is felneveltem mellette. Hát így történt…”
Ugye, milyen egyszerű?