Phenjan még nem ért el a csillagokig

Észak-Korea rakétaprogramja hosszú múltra tekinthet viszsza, ám a lakosság tragikus nélkülözései dacára eddig nem sikerült valódi áttörést elérni. A kommunista rezsim továbbra sem rendelkezik megbízható földrészközi hordozóeszközzel, amellyel tömegpusztító fegyvereit célba juttathatná, illetve műholdat állíthatna pályára.

Szovjet gyökerek. Mint a Szovjetunióhoz kötődő fejlődő országok általában, Észak-Korea is az ötvenes évek szovjet technológiájára alapozva indította el saját fejlesztéseit. Ez a törekvés a Szovjetunió megszűnésével vált nyilvánvalóvá a külvilág számára; az egykori patrónus meggyengülése ellenére ugyanis a globalizáció felgyorsulásával elérhetővé váltak olyan technológiák, amelyek kedveztek az önálló rakétafejlesztési kapacitás kiépítésének. A kiindulási alap a nyugaton Scud néven elhíresült ballisztikus rakétarendszer, a Makejev tervezőiroda R–300-as típusa volt.

Elszármazott Scudok. A mai napig a Scudhoz hasonló, folyékony hajtóanyagú rendszer működik az észak-koreai rakétákban: üzemanyagként kerozint vagy aszimmetrikus dimetil-hidrazint, oxidálóanyagként pedig vörösen füstölgő salétromsavat vagy dinitrogén-tetroxidot alkalmaznak. A különbség annyi, hogy az észak-koreaiak megnövelték a hajtóanyagtartályok méreteit, illetve „építőkocka”-módszerrel két fokozatot illesztettek össze, majd ezekre egy szilárd hajtóanyagú, apró harmadik fokozatot helyeztek. Céljuk az volt, hogy elérjék a hordozóeszköz hatótávolságának növelését.
A Taepodong–2 névre keresztelt rendszer legnagyobb hiányossága hosszú (mintegy kilencvenperces) reakcióideje. Kétséges az is, hogy Phenjan szintén kísérleti stádiumban lévő, nagyjából egy tonna tömegű nukleáris töltetét ez a rakéta valóban el tudja-e juttani az Amerikai Egyesült Államok területére. A tegnapi kísérlet szerint aligha.