Számháború

Bár hónapok óta tart már Szaddám Huszein pere, egyre kevésbé értjük, mi folyik a tárgyalóteremben. Éhségsztrájkról, lázongó ügyvédekről, hisztérikus jelenetekről, elnapolt ülésről érkeznek a hírek, egyelőre csak az tűnik biztosnak, hogy október közepén hirdetnek majd ítéletet. Magáról a bírósági procedúráról sok jót nem mondhatunk, a jelek szerint a jelenlegi iraki igazságszolgáltatás szempontrendszere és színvonala nem mérhető európai mércével. Ennek ellenére a volt elnök bűneiről felesleges volna vitát nyitni, a családtagjaikat vesztett síiták, kurdok alighanem egészen mást gondolnak az elmúlt évtizedekről, mint történetesen a tikriti szunnita klán tagjai.
Irak hatalmas tömegsírjaiban azonban ma már ott találjuk Szaddám Huszein önkényuralmának áldozatait éppúgy, mint a birodalmának romjain támadt kvázi demokrácia idején meggyilkolt embereket.
A Szaddám-per különös számháborút gerjesztett, igaz, az öszszehasonlítások kevésbé volnának fontosak, ha nem dúlna a polgárháború. Békeidőben, egyfajta luxusként akár csemegézhetnénk is a bírósági híradásokból, eltöprenghetnénk a múlt bűnei felett. A bukott elnöknek most 148 iraki síita 1982-es lemészárlásáért kell felelnie, és ez rendjén is van, hiszen egyetlen emberélet szándékos kioltása is büntetendő cselekedet. Szaddám Huszein kétségkívül adott ki parancsot mások meggyilkoltatására, feleljen érte. A bűnlajstromán tehát 148 lemészárolt síita, és emberiesség ellenes bűntettek sorakoznak.
De mi van a másik oldalon?
A BBC szerint 2006. május 1-jéig, azaz alig több mint három év alatt legalább 34 ezer civil vesztette életét az Irakban dúló fegyveres harcokban, robbantásokban, célzott likvidálásokban. Csak helyi rendőr tizenhatszor több halt meg, mint a vádban szereplő síita áldozatok száma. Tegyük hozzá, a BBC alighanem alulbecsülte a számadatokat, egyes civil szervezetek annak többszöröséről értekeznek.
Az emberiesség elleni bűncselekmények fogalma egyébként is problémás: a nürnbergi per óta számtalan nemzetközi konfliktusban próbáltak megnevezni felelősöket a fenti jogcímen. A nemzetközi jog azonban több, egymást követő háborús cselekményben sem tudott kielégítő, mindenki számára elfogadható válaszokkal szolgálni.
Irakban ma nem a jog, hanem a nyers erő szüli a politikai megoldásokat. Bármennyire bizakodjunk is a pártatlan igazságszolgáltatásban, alighanem a győztes szabja meg, ki követett el emberiesség elleni bűncselekményeket. Mert ha úgy tetszik, Irakban amerikai, brit és helyi katonák, rendőrök is követtek el hasonló cselekményeket, a felelősségre vonás mégsem minden esetben terjed ki rájuk. De ha nem is tehető felelőssé mindig a harci lázban égő katona a civilek haláláért, talán 34000 ember már elég nagy tömeg ahhoz, hogy feltehessük a kérdést: nem viselnek-e mindezért felelősséget feletteseik, politikai vezetőik? Akár úgy, ahogy Szaddám Huszein felel most a 148 síita haláláért.
Sokan figyelmeztettek már arra, hogy az Irakból érkező napi híradások mögül eltűntek az emberek. A polgárháborúba sülylyedt országtól távolabb élő újságolvasók, televíziónézők nem családokat, gyermeküket elvesztő, zokogó anyákat, egész életükre megnyomorított csecsemőket látnak, hanem számadatokat, rutinjelentéseket. Ismét robbantottak Irakban – rendszerint ez a mondat dukál a reggeli briós mellé, majd elindulunk iskolába, munkába, mintha mi sem történt volna. A világ ma éppen olyan, mint tegnap, mondjuk magunknak. Pedig ha valóban hiszünk a humánum erejében, szenvedés és szenvedés között bajosan tehetnénk különbséget.