Egy kisgyermek vallomása

Mindenekelőtt hadd mutatkozzam be: Celeb Palika vagyok. Néhány hónapja láttam meg a napvilágot, amint arról már mindenki értesülhetett. Túlzás nélkül állíthatom – ha kell, a bölcsőmre is megesküszöm –, hogy én vagyok a leghíresebb magyar celebgyerek, bocsánat, hírességcsemete. Apukám ugyanis híres ember, mint ahogyan anyukám is. Gyakran felbukkannak a tévében, és ha fényképezőgépet, kamerát látnak, azonnal mosolyognak. Az anyukám ráadásul felolvas a súgógépről, közben rejtélyesen néz, ezért kapja a fizetését. Ebből aztán szépen meg is élnek, telik bőven pelenkára. A kedves olvasó már régen értesülhetett érkezésemről, feltéve, persze, ha néz televíziót, hallgat rádiót, lapozgatja a bulvársajtót. Ma büszkén mutogattam el a macimnak, hogy a történetem már akkor elkezdődött, amikor még nem is voltam a világon. Először az apukám és az anyukám házasságkötésére vonult ki a baráti média, volt is dínomdánom, műmosoly, vakucsattogtatás. Feltétlenül meg kellett tudni az utolsó faluban is, rebegve vagy határozottan mondta-e ki az anyukám a boldogító igent. Szerintem ez közügy, ahogyan a nagycsoportosoknál idősebb bácsik és nénik szokták mondani ebben az országban.
Aztán jött a számomra legkedvesebb időszak: sztárként jöttem-mentem, pedig még ki sem bújtam a tojásból.
A Színes Izében az anyukám és az apukám a gyermekáldásról adott érzelmes interjút. Aztán csókolóztak egyet a repülőtéren, persze, spontán ott csellengő operatőrök társaságában. Végül hosszú perceket kaptunk az egyik – ismételten csak baráti – televízióban, az anyukám pocakjában piacra mentünk, ahol ő dinynyéket szagolgatott, és részletesen kiteregette a családi titkokat. A kamera oda is elkísért bennünket. Minden felnőtt bácsi és néni lélegzet-visszafojtva várta születésem pillanatát, és örömmel mondhatom, amióta csak megérkeztem, szüntelen interjúsorozat, akarom mondani irányított nyögdécselés tölti ki mindennapjaimat. Minden címlapon és pletykahíradóban ott vagyok, erről időben gondoskodtak a rokonaim.
Arra a kérdésre nem szívesen válaszolnék, aranyosnak tartom-e magamat. Szerintem éppen olyan kisgyerek vagyok, mint a többiek, még ha a körülöttem csoportosuló felnőttek időnként mást is mondanak. Néha elnézem őket, és elgondolkodom: igazából nem is tudom, mi a szenzációs bennem, azon kívül, hogy hál’ istennek egészséges, és mint mondják, tényleg aranyos vagyok.
Csak félve vallom be: olykor-olykor elegem van a kisszoba megnövekedett forgalmából. Hogy úgy mondjam, ilyen idős korban ennyi belefér, csakhogy jól tudom, idővel nem leszek már napi szenzáció. Talán elmegyek majd gyerekszínésznek, hogy olyan vicces és gazdag bácsi legyek, mint Geszti Péter, apu és anyu távoli ismerőse. De akárhogyan is forgatjuk a szót, üdvös lenne, ha végre leszállnának rólam egy kicsit, apu és anyu is szemérmesebb lehetne, irgum-burgum. Higgyék el nekem, egyáltalán nem örvendetes, hogy kisdolog esetén azonnal címlapra kerülök.
Üzenem a nem híres gyerekeknek, hogy elkeseredésre semmi okuk. Végtére is bárki lehet celebgyerek, akarat és összeköttetés kérdése az egész. Lehet, hogy egy szép napon szívesen cserélnék majd velük? Ha egyéves leszek, megválaszolom ezt a fogós kérdést. Tartok azonban tőle, hogy ebben a családban nem lehet csak úgy eltűnni a nyilvánosság elől. Egyelőre inkább hálát adok a sorsnak, hogy az egész életemet kikövezték apuék. Nekem semmiért sem kell megküzdenem, arról már gondoskodtak a szüleim. Gazdagság, külföldi egyetem, médiasztárság, és így tovább. Léha élet, az igaz, de jól fizet.