A Kelenföldi pályaudvar közelében, az Igmándi utca és a Péterhegyi út sarkán az Alexandra Könyvkiadó óriásplakátján Vámos Miklós író heverészik valami stégfélén vagy hajópadlón, s azt üzeni a szemlélőnek, hogy ő speciel így, pontosan ebben a kifacsart, ám inkább fotogén pozitúrában, és pontosan ezzel az ajka körül játszadozó kacér mosolykával szokott olvasni. Nem is világos egészen, mi történik a képen: az Alexandra Kiadó villog Vámossal, vagy Vámos kelleti magát mint az Alexandra kegyeltje.
Zelei Miklós író, költő, szerkesztő, akinek a nevéhez olyan kiváló szociográfiai művek fűződnek, mint például a 2000-ben kiadott A kettézárt falu című kötet vagy az idén megjelent, A 342-es határkő című könyv, mivel arra lakik, nap nap után az óriásplakát előtt megy el, s olyankor percekig kénytelen szemlélni, akarja, vagy sem. Vasárnap elunta az egészet, úgy, ahogy van. Alsógatyában kiállt Vámos elé, és lefényképeztette magát, s utóbb a fotón hasára montírozta az alábbiakat: „Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani. Én is szeretnék vanni. Zelei Miklós 15 kötetes író.” S aztán az interneten szétküldte a képet sokak okulására, mások örömére, s az eddigi visszajelzésekből ítélve – a legtöbbek vihogására.
Mint mondta, ez élete első performance-a, amelyre azért szánta el magát, mert ez az óriásplakát éppen azok elől takarja el a kultúrát, akiknek szól. Idézett egy régi mondást is, amely szerint amekkora a médium, akkora az üzenet, s ez az üzenet meg a hozzá hasonlók sokak elől elfogják az igazi kulturális láthatárt.
Személy szerint nem Vámossal vagy az Alexandra Kiadóval van gondja, sokkal inkább azzal, ahogyan, amilyen struktúrában ma a kultúra világában zajlanak a dolgok, aminek eredményeképp az értékes művek java része nem jut el a közönséghez, mert a kiadó nem megfelelően adja azokat ki, mert a terjesztő nem terjeszti, mert a média nem foglalkozik vele, míg közepes tehetségek rendre hatalmas hátszelet és médiapublicitást kapnak. Ami a kultúrában zajlik, ugyanaz, mint ami a politikában történik: ott is ritka tehetségtelen emberek láthatók az élbolyban. Mára oda jutottunk – mint mondta –, hogy mindenki ki van akadva.
Míg Vámos alakja a plakáton ragyog, mint sárkányon a pikkely, más alkotók helyzetét, különösen a vállalkozókat szeptembertől sújtó szigorítások után, jól szemlélteti a fotón Zelei saját, a szó szoros értelmében legatyásodott alakja. Mint mondta, most következett be az, hogy aki az írásra tette föl az életét, az végképp ellehetetlenül. Már nem arról van szó, hogy egy kicsit rosszabb, hanem arról, hogy elfogyott a levegő. Ami zajlik, és ami a legváltozatosabb módokon úgy jelenik meg a nyilvánosság előtt, mint például ez a plakát, az a cenzúra számos új formája. Amekkora eget eltakar a plakát, annyit cenzúráz is. Mindezekért szánta el magát a fényképezkedésre.
Arra a kérdésre, hogy szerinte az írók, költők, filmesek, zenészek, akik naponta megélik, hogy bizony még most, a szabad világban sem nekik áll a zászló, nem tehetnének-e többet magukért, azt felelte: aki alkotó ember, és alkot, az már éppen eleget tesz manapság, hiszen ez a dolga. Az alkotó embert épp az teszi kiszolgáltatottá, hogy amíg létrehoz valamit, mások inkább szervezik a karrierjüket. Mint mondta, a legtöbb író, költő nem hívná fel a figyelmet a mai állapotokra ilyen formában, de ő az az írói alkat, aki ezt megteszi. Zelei, akinek döntő szerepe van abban például, hogy a kettészakított kárpátaljai magyar falu, Szelmenc két része között a múlt év végén, hosszú évtizedek huzavonája után határátkelőhely jöhetett létre – nem tart attól, hogy mostantól ő lesz a „jópofa, pocakos, gatyás” író, tudja kezelni a helyzetet, ha netán performance-ával foglalkozna a média.
origo.hu
A Karácsony-féle Pride-ról kérdeztük a Tisza Pártot, mi is meglepődtünk a válaszon
