Zagorjei történetek

Itt van a szomszédban, mégsem ismerjük. Nagykanizsától, Letenyétől egy macskaugrásnyira található a határ túloldalán a horvát Zagorje dimbes-dombos vidéke. Érdemes idézni, hogy mutatta be annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány: „Tavaszi bűbájról, erdők zöldjéről zengő dalként csendül Zagorje neve minden horvát ember fülébe. Zöld dombok szelíd hajlású, virághímes lejtői; rajtuk fehér házikók, szőlők és erdőterületek, melyek között fürge patakok ezüst szalagjai kígyóznak…”
Ennek a tájnak az írója Ksaver Sandor Gjalski, az előző századforduló horvát prózájának a mestere. Az életforma és mentalitás hasonlósága miatt nem volna nehéz megkeresni a helyét a magyar irodalom kontextusában. Oda kellene helyeznünk a régi udvarház utolsó gazdájáról regényt író Gyulai Pál és a nyírségi nemesi kúriák világát megidéző Krúdy Gyula közé. Idén százhúsz esztendeje, hogy Gjalski megjelentette az Ódon háztetők alatt című novelláskötetét. Magyarul most láttak napvilágot ezek a zagorjei történetek Lőkös István fordításában. Régi vágású horvát nemesek lépnek elénk az elbeszélésekben, egy süllyedő világ képviselői, akiknek a gondolkodását ugyanaz a régi alkotmány és öröknek tudott vármegye (itt éppen Varasd) hagyománya határozza meg, mint a Szent Korona alatt élő magyar társaikét. Olvasva a Kornel Battorychról és társairól szóló történeteket, megelevenednek előttünk a fából épített ősi kúriák, szinte még a konyhák, szalonok, padlások illatát is érezzük. És mennyire ismerősök a gesztusok! Ahogy a borospoharat emelik, s egymásra meg a hazára köszöntik. Ott vannak köztük a magyarónok, a közös haza elkötelezett hívei, és az illírek, akik Jellasics pártján voltak. Horvátok mindnyájan, tegnapi emberek. Annak a nemesi életformának a képviselői, amely egyedülállóan közép-európai, elsősorban lengyel, magyar (szlovák) és horvát. Köszönet illeti az Eötvös Kiadót, hogy hozzáférhetővé tette a magyaroknak a horvát író elbeszéléseit.