Jó lesz a húgodnak is, mondták anyámék. Kétszer is meggondoltam hát, rajzoljak-e szakállat és bajuszt Mária Teréziának. De az sem maradt használt tankönyv nélkül, akinek nem volt nagyobb testvére, olcsón megkapta a felsőbb osztályosoktól. A nyolcvanas évektől azonban, bár a szocializmus csendben és észrevétlenül omladozott, a polgárok már derűlátóan tekintettek a jövőbe. Gyarapodtak, kezdték kinőni a kényszerű nélkülözést, így a gyereknek nemcsak legó és távirányítós autó járt, hanem komplett új tankönyvcsomag is. Szegényszagú volt a használt. Bezártak hát az iskolai tankönyvpiacok.
De sokan szeretnék, ha megint kinyitnának! Csakhogy ennek több akadálya is van. A tankönyvpiac szereplői közül ugyanis ez ma legfeljebb a fogyasztó érdeke, őt meg nem kérdezi senki. Az ingyenes közoktatásnak mára illúziója sem maradt, nemcsak az iskolai kirándulásért, az erdei iskoláért fizetünk piaci árat, hanem a tankönyvekért is. Amikor az állam liberalizálta a tankönyvkiadást, megszabadult a tartalmi fejlesztés és korszerűsítés költségeitől és felelősségétől, egyben ráengedte a vadkapitalizmust a piacra. A tankönyvek tartalma szabad prédává vált, egyik kiadó lopta a másikét, másik az egyikét – a szellemi tulajdon soha nem volt sérthetetlen e hazában –, perek sora kezdődött, közben megindult a harc a területért, a tanárok, az iskolák kegyeiért. Most ne firtassuk, kik és mennyit kaptak azért, hogy hűségesküt fogadjanak egy-egy kiadónak, maradjunk annál, hogy a tankönyv jó és biztos üzlet. És bár csökken a diáklétszám, még sokáig az is marad. Tudta jól ezt a szocialista–liberális kormány is, amikor közeli üzletfelének, jó emberének adta el az utolsó megmaradt bázist, az egyébként szép nyereséget hozó Nemzeti Tankönyvkiadót, amelynek révén még kordában lehetett volna tartani a hazai tankönyvárakat.
Itt állunk az új tanév elején, és múlt századi reflexeink nemhogy halványodnának, de egyre erősebben működnek. Azt gondoltuk, ha megőrizzük a nagyobb gyerekek tankönyveit a kisebbeknek, jót cselekszünk. Globálisan és lokálisan. Jót a földdel, mert nem kell a papírért fát kivágni, jót az állammal, mert kevesebbel kell minket támogatnia, és jót magunkkal, mert kíméljük a pénztárcánkat. Ám azt kell látnunk, hogy jó szándékunk hiábavaló, bosszantóan az. Ha nehezen is, azt még elfogadjuk, hogy a tankönyvcsaládot tanára válogatja. (Vajon miért, hogy e drága könyvek és munkafüzetek közül nem egy az év végéig felvágatlan, érintetlen marad?) De az aljasság, amit némely tankönyvkiadók művelnek: évente felcserélnek néhány lapot az atlaszaikban, tankönyveikben, hogy megakasszák az örökösödési láncot. Ötgyermekes ismerősöm is megtanulja lassan, hogy öt gyerek az öt atlasz, öt szöveggyűjtemény, öt függvénytábla, öt példatár. Nem érdemes őrizgetnie semmit.
Miközben a családok spórolnának, hisz egy-egy tankönyvcsomag mára több tízezer forintba kerülhet, az iskola vígan pazarolja a pénzünket. Látszólag ugyan a nagyvonalú önkormányzatokét, amelyek ingyen adják a könyvet az általános iskolás korúaknak, vagy az állami szociális keretet, amelyből a nagycsaládosoknak jut, végeredményben azonban mégis csak a miénket. Hozzánk például megérkezett most a szeptemberi ingyentankönyvcsomag, melyben szeretettel üdvözöltük a család harmadik függvénytábláját, negyedik matematika-példatárát és ötödik földrajzatlaszát. Őket is bekötjük, felcímkézzük szépen, mint elődeiket. A gyerek örül, nincs bajusz, nincs szakáll, az idei történelemkönyvet ki sem kell nyitnia, sőt el sem kell vinnie az iskolába, a nyelvtanmunkafüzet, az énekkönyv és a művészettörténet-könyv (pedig igazán míves példányok) meg éppúgy érintetlen marad, mint tavaly.
Csak az én szívem fáj majd, amikor az év végén kivágom az egészet a szemétbe. Nem lenne valaki, aki odaadná a húgának?
origo.hu
Így védekezhetünk az agyevő amőba ellen – itt az orvos véleménye!
