Üzenet Londonból

Nem az a különbség demokrácia és diktatúra között, hogy előbbiben választják a vezetőket, utóbbiban meg nem. Talán önök is hallottak egy féldemokráciáról, ahol a szabad választás formálissá vált az alkotmányellenesen kiegyensúlyozatlan sajtóviszonyok és az ország valós állapotát tükröző, a racionális döntéshozatalhoz nélkülözhetetlen adatok hozzáférhetőségének hatalmi korlátozása miatt. Demokráciában egyetlen választott vezető sem vághatja oda végső érvként a népszerűségének zuhanását és a megszegett kampányígéreteit firtató politikusoknak, újságíróknak, hogy neki és az általa képviselt politikának nincs alternatívája. Emlékezzünk, a rendszerváltozás után először Horn Gyulának és koalíciójának nem volt (például Göncz Árpád szerint), aztán az MSZP EP-választási bukása után Medgyessy Péternek (például Aczél Endre szerint), most meg itt van Gyurcsány Ferenc. A baloldal vezére mostanság arról beszél, hogy közutálatnak örvendő „reformjai” helyett senki – sem a Fidesz, sem a megalázott, semmibe vett szakmai szervezetek, kamarák, érdekvédők – nem tud más programot felmutatni, elprivatizált pártjában pedig nincs szervezett politikai, szakmai, személyi, hatalmi alternatíva.
A miniszterelnököt cseppet sem zavarja, ha tervei ellen hevesen tiltakoznak az érintettek, elvégre a mocsár lecsapolásáról sem szokták a békákat megkérdezni, ahogyan azt az úgynevezett SZDSZ-be telepített klónja, Kóka János hirdeti. Gyurcsány Ferenc azt is világossá tette, nem érdeklik a közvélemény-kutatások, a csomagja ellen gyűjtött akárhány aláírás, de még maga az önkormányzati választás sem, a sztrájkfenyegetések végképp nem hatják meg. Úgy képzeli, hogy három évig minden ígéretét elfelejti, az utódpárti-neoliberális kurzus minden eddigi és elkövetkező mulasztását sokszorosan leveri a társadalmon, miközben persze tovább hízik a korrupt elitcsapat, majd a választási évben – kerül, amibe kerül – kézből eteti az addigra végleg segélyfüggővé tett országot. Csak az számít, hogy a parlamenti választásokon mi történik – vallja Tony Blair legjobb magyar tanítványa.
A Mester, akin minden súlyos hibája ellenére látszik, hogy nem egy diktatúrát szolgálva szívta magába a demokratikus politizálás kultúráját, szokásrendszerét, tegnap akaratlanul is üzent Magyarországra, s üzent külön a szocialistáknak is. Tony Blair Margaret Thatcher óta a legsikeresebb brit politikus: a Munkáspártot megreformálva alkalmassá tette arra, hogy megszakítsa a konzervatívok sikersorozatát, s egymás után három választási küzdelemből került ki győztesen. Bár ő is kíméletlen, gyakran normaszegő politikus, korábbi sikerei nem védték meg a hitelesség elvesztésének következményeitől. Iraki politikája, kormányának sorozatos botrányai, a baloldal elárulásának vádja miatt végül elfogyott körülötte a levegő: bejelentette, hogy egy éven belül távozik pártja és a kabinet éléről. Erre semmi más, csupán egy íratlan vastörvény kényszerítette: demokráciában a visszacsatolás folyamatos, két választás között is megbukhat a közvélemény szemében hiteltelenné vált vezető. S ha az illető vonakodik levonni a megfelelő következtetést, a politikai közösség csak rábírja valahogy.
Ideje ismét felszállni a különgépre, ezúttal legyen London a villámlátogatás úti célja. Tony, te mit tennél a helyemben?