A végső menedék

Ezerkilencszázkilencven óta alkotmányos jogállamban élünk. A demokrácia jogi keretei egyértelműek. Bizonytalan vagy kiélezett helyzetben éppen az alkotmányos alapjogok jelentik a végső menedéket és biztosítékot. A köztársasági elnök mondta e szavakat az önkormányzati választások napján. A gyülekezés szabadsága az említett alapjogok közé tartozik, csakúgy, mint a megfelelően előkészített népszavazás.
Sólyom László a kormányfő lebukása után morális válságot diagnosztizált, amelynek feloldásához azóta egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb. Hol válság van, ott válság van: a krízis immár a végső menedéket, az alkotmányos alapjogokat, ne féljünk kimondani: magát a demokráciát fenyegeti. Október 23. óta ugyanis többről van már szó, mint az „utcai politizálás” mint alapjog konok hatalompárti megbélyegzéséről. Már nem „csupán” a terrorveszély falra festésével, a közvélemény hiszterizálásával gáncsolja a baloldal a köztéri véleménynyilvánítást, már nem egyszerűen a gyülekezési szabadsággal visszaélők keltenek zavart; a hatalom vezényelt rohamot Budapesten a szabályosan bejelentett, békés tüntetés résztvevői ellen. Ilyesmire 1988 óta nem volt példa. A fővárosban hétfőn „civil” és egyenruhás randalírozók garázdálkodtak. A zavargók a köznyugalmat sértették, a rendőrség magát az alkotmányos rendet kezdte lebontani. A vadállati brutalitás, a nyilvánvaló szabálysértések sora, a vezetők utólagos cinikus megnyilatkozásai, az antiliberális főpolgármester és a rendőrség újabb jogkorlátozó lépései mind arra utalnak, hogy a békés tüntető volt az attak igazi célpontja. Az alkotmányos alapjogok ott és akkor semmiféle menedéket nem jelentettek.
Pedig az ’56-os ünnep könnygázba fojtása nem volt törvényszerű; a Kossuth téri demonstráció zavaros körülmények között történt feloszlatásáig méltó ünnepünk volt, elsősorban az államfőnek köszönhetően. A mi tragédiánk, hogy van egy alkotmányos kalodába zárt államférfink, s van egy politikai kalandorunk erős hatalmi jogosítványokkal, amelyeknek a jó ízlés és a demokratikus morál nem szab gátat. Az alkotmányos rend hamar puszta formalitássá, üres vázzá csupaszodik. A kettészakadt közösség pedig képtelen kibeszélni magából a mindenkit frusztráló konfliktust; nem a politikusi szóváltások hangneme, hanem a közös nyelvre, az érvek méltányos mérlegelésére épülő vitakultúra hiánya miatt.
A Fidesznek azzal kell szembesülnie: lenne miről, de nincs kivel tárgyalnia. Az érdemi kormányzásra ismét aggasztóan csekély figyelmet fordító hatalom minden egyeztetési szándékot a felelősség szétterítésére használ, riválisa minden gesztusát kiforgatja („Orbán-csomag”). Gyurcsány vagy Kuncze tetteivel, nyilatkozataival csak az ellentábort hecceli, s elzárja a válság megoldásának lehetséges útjait, míg Orbán – jól-rosszul, de – megoldásokat keres, a feszültség levezetésének alkotmányos módjait kutatja.
Máris megkezdődött a népszavazás intézményének lejáratása. A balliberális véleményvezérek azt gügyögik, hogy ennyi erővel azt is meg lehetne kérdezni: akarnak-e több pénzt az emberek? Alkotmányjogászok tesznek úgy, mintha nem ismernék a közvetlen demokrácia fogalmát, és nem tudnák, hogy egy sikeres referendummal bizony keresztezhető a parlamenti többség szándéka. A Fidesz kérdései amúgy nem reformellenesek: jellemzően ott támadják a Gyurcsány-csomagokat, ahol aránytalanul kis költségvetési bevételért okoznának jóvátehetetlen társadalmi érdeksérelmet. A válság feloldása egyelőre távolinak látszik, ám a polgári oldalnak tényleg nincs hova hátrálnia: nem engedhet ’89-ből, az alkotmányos alapjogokból. A végső menedéket nem adhatja föl. Hiába hirdeti ennek ellenkezőjét az MDF: a biztos parlamenti leszavazás szabadságán túl is léteznek ellenzéki jogok.
Sólyom László október elsején azt is megállapította: az ország kárára válna, ha minden az eddigi mederben folyna tovább. A változatlanság gyurcsányi útja tehát sehová nem vezet.