Kávé és szalonna

S Z Ó L Ó

Mail delivery failed, írja a szolgáltatóm, így tudom meg, hogy elektronikus levelem nem ért célba. Hogy pontosan miért nem, ahhoz már elő kell kapnom az angol szótárt, mert a tájékoztatóban, amelyet magyar forintjaimért kapok, egyetlen magyar szó sincs. Tudok ugyan annyit angolul, amennyivel a világban elboldogulok, de a számítógépes szaknyelvet az én generációmnak még nem tanították. Félő, hogy a mai ifjak meg kizárólag az effajta angol üzeneteket képesek dekódolni. Nem gondolnám azonban, hogy szó szerinti fordításra is képesek lennének, a szöveg vezérszavai alapján tudják azonosítani a tartalmat.
A kérdés mindemellett mégiscsak az, hogy Magyarországon miért nem magyarul üzen nekem a szolgáltatóm? Bizonyára azért nem, mert neki így egyszerűbb és olcsóbb. Én meg nem tiltakozom elég hangosan, legfeljebb otthon méltatlankodom egy kicsit. Alkalmazkodó nép a magyar, megszokta a török konyhát, a német nyelvű osztrák közigazgatást meg a cirill betűt is, most majd megszokja az angol uralmát. Él még – bár kihalóban van – az a nemzedék, amelyik sohasem fogja megérteni korunk hirdetéseit, és csak óvatosan lép be egy üzletbe, mert nem tudja a cégér alapján, hogy bent mit árulhatnak, de vele már nem szokás számolni. Azzal az idős házaspárral sem például, amelyik tanácstalanul forgatta a zacskót a boltban, és nem jött rá, hogy mi van benne, pedig rajtuk volt a szemüveg. „Nem tudok angolul”, mondta szomorúan az asszony. És nem kell számolni azzal a férfival sem, aki csak sejtette, hogyan kell kimondani: Whopper menü. A tini lányok ki is kacagták a pult mögött. Pedig nincs nagyon miért kacagniuk, hisz maguk is „kroaszantot” mondanak meg „békont”, mivel alapvetően nem angolul tudnak, csak tájékozottabbak az öregeknél.
Törődjünk bele végre, hogy az angol a világ győztese, a sikeres irodalom, tudomány, egyszóval az érvényesülés záloga. Nem csak mi vagyunk ennek a csatának a vesztesei. De talán nem kellene még lélekben feladnunk. No, nem az angol elleni küzdelmet, hanem azt a törekvést, hogy ne oldódjunk fel kockacukor módjára ebben a nagy multikulti kávéban. Hisz műveltségünk így végeredményben semmilyen sem lesz. Nem lesz belőlünk angol, de nem lesz magyar sem. Csak valami hibridféle.
A csábítás kétségkívül erős. Nem csak azért, mert Gyurcsány miniszterelnök a szemünkre vetette, hogy reménytelenül röghöz kötöttek vagyunk, és jó lenne már, ha kimennénk innen. A szocializmus vesztes generációi, a középkorúak is vágyaik netovábbjának gondolják, hogy gyermekeiket elindítsák a világkarrier felé. „Ne itthon sínylődj, mint apád!” biztatják fiaikat az anyák. „Válassz magadnak valami rendes EU-s pályát, irány Brüsszel, irány az unió, ahol jó a fizetés, naponta felszáll a repülő, nincsenek határok, és nincs röghöz kötöttség. Ma Párizs, holnap Róma, holnapután New York vagy Delhi, ahogyan mi évtizedekig álmodtunk róla. De nem mehettünk, mert nem volt útlevelünk, pénzünk, rúd szalámival mertük csak elhagyni az országot, és nem tudtunk nyelvet sem. Csak makogtunk, ha kenyeret kellett kérni a boltban.” És a fiúkat, lányokat beiskolázzák két tannyelvű középiskolába, ahol majd németül vagy angolul tanulják a magyar történelmet és a matematikát. Így a végére majd se magyarul, se angolul nem tudják elmondani. De kinek fáj? Ki kérdezi? Ott, ahová ők készülnek, nem érdekel az senkit. És csak kevés szülő van, aki így szól halkan: „Ne menj messzire, fiam! Szeretném megismerni az unokámat.”
Rossz hír persze a miniszterelnöknek, valamint az ambiciózus szülőknek és a szépreményű gyermekeknek, hogy a többség itthon fog maradni. Vagy magától, vagy kényszerből. Ezért azután ideje lenne ezt a kis Magyarországot mégiscsak hozzájuk alkalmazkodtatni. Megértetni a lendületes multikkal, meg mindazokkal, akiknek ők nagyon imponálnak, hogy mi egyelőre maradunk. Jólesne, ha ránk is gondolnának.