A „nukleáris emancipáció” térhódítása

Ez évben – a nagyhatalmak és a „nemzetközi közösség” minden ellenállása dacára – folytatódott a nukleáris proliferáció, az a folyamat, amely során újabb és újabb országok tesznek szert nukleáris fegyverzeti képességre. 2006-ban a már létező képességek továbbfejlesztése sem szünetelt, illetve a nyilvánosságra került információk alapján át kellett értékelni azokat.

Bár nagyot változott a világ 1945, az első atombombák kipróbálása és éles bevetése óta, az továbbra is elmondható, hogy a nukleáris fegyver belépőt jelent egy olyan exkluzív klubba, amelynek tagjai különleges nemzetközi mozgástérre tarthatnak igényt általa. Az óriási pusztítás és a tartós következmények (sugárszennyezettség) olyan fenyegetést, elrettentést jelentenek, amelyet még akkor sem lehet megkerülni, ha a képességet birtokló ország gazdasági teljesítménye, esetleg geopolitikai jelentőssége alapján mellőzhető lenne. Hogy ez mennyire így van, arra több példa is akad: a Szovjetunió bukásától a napjainkban tapasztalható orosz reneszánszig Moszkva részben óriási nukleáris arzenálja révén maradhatott a nagyok „asztalánál”. Izrael kevéssel létrejöttét követően megindította nemzeti atomfegyver-fejlesztését. Közel-keleti és globális pozíciójának, az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatának sarokköve az óriási erőfeszítés révén előállított két-háromszáz töltet. Pakisztán nemcsak az afganisztáni szomszédságának köszönheti Washington kitüntetett figyelmét és „elnézését” a demokrácia felfüggesztése miatt, hanem legalább annyira az 1998-ban demonstrált uránbombájának is. Legfőbb riválisa, India pedig már odáig jutott, hogy „nukleáris emancipációját” az idén az Egyesült Államokkal kötött együttműködési szerződéssel is szentesítette.
2006 legfontosabb proliferációs eseménye kétségtelenül Észak-Korea föld alatti kísérleti robbantása volt, október 9-én. Azóta ugyan kételyek övezik sikerességét, Phenjan határozottan állítja, hogy demonstrálta robbanószerkezetét. Bármi legyen is igaz a szeizmológiai mérések alapján 0,5 kilotonna TNT egyenértékűre becsült kísérletről, tény, hogy hosszas szünet után újrakezdődtek az ország atomprogramjával kapcsolatos hatoldalú tárgyalások. A kommunista rezsim sikeresen bővíti diplomáciai mozgásterét fegyverprogramjával, még akkor is, ha a robbanófejek bevethetősége, a hordozóeszközök alkalmassága erősen megkérdőjelezhető. Az észak-koreai lépések kapcsán felmerült, hogy a fenyegetés kiegyensúlyozására Japánnak is szert kellene tenni elrettentő erőre. A gazdasági-ipari nagyhatalom – amelyben számtalan atomerőmű működik – gyászos érintettsége és az amerikai biztonsági garanciák miatt eddig tartózkodott ettől a lépéstől, ám a felvetés elgondolkodtató. Mihail Gorbacsov egy közelmúltbeli konferencián harmincra tette azon országok számát, akik képesek lehetnek nukleáris fegyverek előállítására.
A képesség megszerzése egy dolog, másik annak fenntartása, fejlesztése. India és Pakisztán az idén számos rakétakísérletet hajtott végre, demonstrálva, hogy képesek fegyvereik célba juttatására. Oroszország mobil Topol-M rakétákkal korszerűsíti erejét, válaszul az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítésére, míg Kína egyre nagyobb hatótávolságú rakétákat tesztel, amellyel az Egyesült Államok területének egyre nagyobb részét fedi le. Blair brit kormányfő nemrégiben terjesztette a parlament elé az önálló nukleáris erő (a tengeralattjáró-fedélzeti Trident rakéták) korszerűsítésének tervét, míg Franciaország is új hordozóeszközt tesztel.
A nukleáris fejlemények közül mégis az iráni erőfeszítésekről esett a legtöbb szó, bár Teherán – az iszlámmal való összeegyeztethetetlenségre hivatkozva – cáfolja a fegyverprogramot. Miközben Washington és Tel-Aviv egyre agresszívabb hangot üt meg a „perzsa bomba” ügyében, érdekesen hatott Ehud Olmert kormányfő minapi nyelvbotlása is, amelyben az eddig érvényes izraeli „kétértelműségi” politikát feláldozva, az atomhatalmak között említette a zsidó államot.