Geostratégiai gázcsaták

Itt a hideg, az új év, és Európa ismét izgul. A Gazprom ugyanis bejelentette, ha addig nem tudnak megegyezni Minszkkel, akkor január elsején 10 órakor leállítja a Fehéroroszországba irányuló gázszállítást. Mint egy éve, amikor Ukrajna volt kénytelen szembesülni Oroszország magára találásának következtében a világpiac számára szomorú realitásaival. Az orosz–fehérorosz gázárvita most sokakban a búcsúzó esztendő első napjait idézi, amikor Moszkva és Kijev hasonló nézeteltérése azzal járt, hogy a vezetékekben néhány napig a normálisnál alacsonyabb volt a nyomás. Mégpedig azért, mert az orosz lépésre válaszul az ukrán fél – tranzithelyzetével visszaélve – a Nyugat-Európának szánt gázt kezdte el megcsapolni. Tette ezt három napig, aztán a Kelet és Nyugat felől rá nehezedő nyomás alatt megtört. Azóta kiderült, hogy az ukrán gazdaság azért akkor sem omlik össze, ha nem dotált áron kapja a gázt, az európai politikusok tudatában azonban mély nyomokat hagytak a történtek. Így aztán némiképp érthető a mostani izgalom is, mivel a Fehéroroszországgal szemben kilátásba helyezett orosz lépés közvetett módon Németország és Lengyelország ellátását is befolyásolhatja, nem beszélve arról, hogy a csap elzárásának pszichés hatása ennél jóval szélesebb kört érint. Ez esetben nem számít, hogy míg Ukrajnán keresztül a Nyugat-Európába irányuló orosz gázexport nyolcvan százaléka halad, addig Fehéroroszországon át csak húsz. Sokkal többről van szó. Arról, hogy miközben Oroszország megérezte az alapvetően energiatartalékai adta új erőt, addig Európa rádöbbent kiszolgáltatottságára. S hogy ne nyugodhassanak meg a jelentős részben pszichés okokkal, semmint az európai energiaellátás fenyegetettségének valós veszélyével magyarázhatóan felkorbácsolt kedélyek, arról gondoskodnak azok, akiknek érdekében áll, hogy az eurázsiai geopolitikai tér megosztott legyen. Így ne csodálkozzunk, ha a Fehér Ház egyszer azért szapulja Moszkvát, mert „alacsonyan tartott gázárral támogatja Lukasenko diktatúráját”, majd most azt veti a szemére, hogy „fegyverként használja az energiát a szegény fehérorosz nép ellen”.
De nézzük, miről is szól valójában az orosz–fehérorosz gázárvita! Fehéroroszország idáig az orosz belföldi áron, ezer köbméterenként 46 dollárért, az európai ár ötödéért kapta a gázt. Egy négy évvel ezelőtti konfliktust követő megegyezés értelmében ennek fejében a Gazpromot részvényesként beengedi a fehérorosz elosztó- és csőrendszert az orosz tulajdonban lévő Jamal–Európa vezetéken kívül birtokló Beltranszgazba. Minszk azonban idáig csak ígérgetett, de nem tett semmit. Elsősorban azért, mert az Oroszországgal a szövetségi állam létrehozását máig napirenden tartó Fehéroroszország és Lukasenko elnök mozgásterét jelentősen szűkítené a Beltranszgaz feletti ellenőrzés megszűnése. A Kreml számára stratégiai fontosságú nyugati szomszédja azonban megelégelte, hogy számításai szerint a gázár révén ellentételezés nélkül támogassa évi ötmilliárd dollárral Fehéroroszországot. Komoly kedvezményre csak azok számíthatnak, akik tolerálják Moszkva geopolitikai és főképp gazdasági érdekeit. Örményország jóval kevesebbért kapja például a gázt, mint Grúzia, mert nem csupán Oroszország kaukázusi szövetségese, de a csőhálózatot is átengedte Moszkvának. A nyugati cégek közül is azok juthatnak majd tulajdonhoz az orosz olaj- vagy gázmezőkön, amelyek hajlandók a részvénycserére, így ellentételezésként beengedik az elosztórendszerbe a Gazpromot.
A geostratégiai energia-, benne gázcsaták idejét éljük, amelynek csak egy kis epizódja a fehérorosz–orosz árvita. Erről szól valójában a demokráciaexport hangzatos amerikai retorikája mögött Afganisztán stabilizálása, az iraki háború, Irán fenyegetése, Washington befolyásának növekedése a posztszovjet térségben, de például Kína afrikai pozícióinak erősödése is.