(mit bizonyít a símaszk…)

Én nem tudom, látnoki mivoltomra utal-e, hogy nyár végén megírtam a csopaki nádasban idős horgászokat egrecíroztató vízi rendőrökkel kapcsolatban, miszerint hatósági közegeink szocialista kormányok regnálása idején derűsebben lóbálják a gumibotot, mint akkor, amikor a jobboldal birtokolja a hatalmat. Ősszel bizonyossá vált, hogy derék rendőreink kétségkívül szeretik a szabadságban a rendet, miként Gyurcsány, Kuncze és Dávid Ibolya, sőt szerintük adott esetben a szabadság, az ártatlanság vélelmével együtt, csak amolyan jogi csűrés-csavarás, a törvényesség pedig felfogás kérdése, amit egyedi sérelmek nem befolyásolhatnak. Ha kilőtték a szemedet, fordulj az ügyészséghez, ott majd rendbe tesznek. Érdekes kérdés: vajon az egészségügyi reform engedélyezi-e a háziorvosnak, hogy drágább, színben a másikkal megegyező műszemet írjon fel a rászorultaknak?
Eddigi életem során hatósági közeggel ritkán kerültem negatív kontaktusba; legelőször 1956 nyarán Szombathelyre utazván a zöld ÁVH letartóztatott mint potenciális disszidenst, 1956 szilveszterestéjén pedig, amikor lementem a körtéri eszpresszóba cigarettát venni, egy járőr igazoltatott, és a legcsekélyebb ok és indok nélkül beidézett a XI. kerületi kapitányságra. Ott a kihallgató tiszt nagy tanácstalanságában nemi identitásomra tett obszcén utalást, s jobb híján azzal bocsátott el nagylelkűen, hogy ha nem akarok pórul járni, még egyszer ne kerüljek a szeme elé. Később a közlekedésben volt alkalmam motoros és egyéb rendőrökkel kedélyesen eszmét cserélni. Így azt hittem, hogy a rendőrök ugyanolyan esendő emberek, mint én magam. 1981-től 86-ig szoros munkakapcsolatban álltam a BRFK életvédelmi csoportjával, két riportkönyvet is írtam a gyilkossági nyomozókról; meggyőződésem, hogy Kádár-kori mivoltuk ellenére intellektuálisan, szakmailag és emberileg magasan fölötte álltak a mostanság tömegoszlatásban jelentkező símaszkosoknak és parancsnokaiknak. Ők gyilkosokat fogtak el, emezek viszont többek között egy utcán randalírozó öregecskedő hölgyet gyűrtek maguk alá, a segítségére siető férjét pedig a gumibot szakszerű és törvényes használatával küldték a földre. Hoppá! Itt öntudatlanul kimondtam valamit, amit talán nem is akartam: egy mondatot a zsarnokságról. Ugyanis rendőreink virgonc kegyetlenkedése, némelyikük jogszerű elállatiasodása arra az igazságra emlékeztetett, hogy az erőszakszervezetek, divatos szóval: a törvényes rend védelmezői leginkább diktatúrák idején vannak elemükben. Abszolút szabadságot élveznek, tetteikért felelősségre nem vonhatók, sőt bűncselekményeikre fény sem derül. Ezzel azt állítom talán, hogy jelenleg Magyarországon diktatúra van? Dehogy! Távol legyen tőlem.
Hiszen minden a nagy nyilvánosság szeme előtt történt. Még a legbrutálisabbak is, miközben egy földön fekvő férfit „szolgáltak és védtek”, amikor észrevették a tévékamerát, így kiáltottak fel: „Vigyázz! Vigyázz! Kamera!” Diktatúrában ilyet a rendőr nem tesz: egyszerűen szétveri a kamerát a riporterrel együtt. Jogállamban, miként szemtől szemben láttuk: úgy viselkedik, mint aki tart attól, hogy tetten érik. Továbbá a törvény és a jogrend tiszteletének van egy megdönthetetlen bizonyítéka: az intézkedő rendőrök símaszkot viseltek, az azonosítót viszont mellőzték. Miért? Mert tudták, hogy Magyarország jogállam, ahol a bűnelkövetőt leleplezése után bíróság elé állítják. Feltételezték tehát, hogy a harmadik Magyar Köztársaságban van olyan ügyész, bíró, ombudsman stb., aki azonosítás esetén felelősségre vonja azt, aki földön fekvő, tehetetlen embertársába belerúg. Mindebből nyilvánvaló, hogy itt, még a Madách téren is, demokrácia van, nem lehet nyíltan jogot tiporni, hiába bátor, büszke és igazságos az ember. Ebben a szellemben én több korifeusnak a parlamentben is símaszkot javasolnék. Mert mit lehet tudni? Ugyanis én nem tudom…