Nyomorultak

Jobban teszik a szegény emberek, ha imádkozni kezdenek, amikor valamelyik vezető szocialista politikus a szegénység, a hátrányos helyzetek felszámolásáról kezd el beszélni. Még inkább okuk van a rémületre, ha maga Gyurcsány Ferenc teszi ezt. Innen tudhatják, a következő években egészen biztos, hogy sokkal rosszabb lesz nekik szegénynek lenni Magyarországon.
Említett politikusunk világhálós naplójában és nemrégiben egy konferencián is szívhez szólóan ecsetelte: nemzeti sorskérdés, igazi baloldali program, „hogy kiszabadítsuk a gyerekeket a szegénység, a kiszorítottság vagy kiszorultság csapdájából”. Naplójában az Egyesült Államokban végzett kutatás grafikonjaival, táblázataival bizonyítja: az „alacsony státusú” gyermekek milyen hátrányokkal indulnak neki az iskolának, s ezeket nem hogy legyűrni sikerülne nekik, hanem esetenként még tovább is nő a különbség közöttük és a „magas státusú” családból jövők között.
Vélhetnénk, igazi baloldaliként és kormányfőként, amolyan paprikás krumplis pápai gyerekként sem csupán konferenciákon vagy a naplójában érzi át a szegénység embert próbáló, sokszor megalázó és elembertelenítő súlyát, hanem miniszterelnöki mindennapjaiban is ez az eszme lesz cselekvéseinek, döntéseinek vezérfonala, betlehemi csillaga. Hiszen a szegénység, mindenfajta kirekesztettség mérséklése valóban méltó baloldali program lehetne – már amennyiben valóban lenne méltó képviselője az úgynevezett baloldali értékeknek mostani kormányunkban.
Azonban a nyilvánosságot kapott reformszédelgésekben nyomát sem leljük ennek a szívhez szóló gondolatnak. Szegénynek, alacsony státusúnak lenni sohasem volt könnyű, de ami január elsejétől vár a magyar társadalom nyomorultjaira, arra nem találunk példát talán az elmúlt évtizedekben sem. Az elszabaduló árak, az infláció, a közüzemi díjak, a közlekedési tarifák nagymértékű emelése éppen azokat a százezreket, milliókat(?) sújtja majd legjobban – nyugdíjasok, nagycsaládosok, munkanélküliek, betegek, fogyatékosok stb. –, akik már eddig is szinte lét és nemlét peremén egyensúlyozva próbáltak naponta csodát tenni, hogy legyen mit enniük, kifizessék a lakbért vagy a törlesztőrészleteket, ne lyukas cipőben engedjék a gyereket iskolába. Jövőre talán már a csoda is kevés lesz.
Közben megszűnésre kényszerítenek iskolákat, pedagógusok ezreit dobják ki, többnyire éppen azokban a térségekben, településeken, kisfalvakban, amelyek nyakán már korábban is itt volt a reménytelenség kifent kése, ahol már a szocializmus idején sem nagyon volt munka, de most aztán már semmi nem marad: se posta, se iskola, se vasút, se kórház, csak a nyomor, a kilátástalan sötétség. Micsoda arcátlanság mindeközben arról szónokolni, hogy mindaz, ami történik, őértük történik, mert a „progresszív politika arról szól, hogy miként tudom átirányítani az erőfeszítéseket a fiatal korosztályra és a lemaradók speciális gondjainak a megoldására”. Arra célozgatni, hogy ezek az emberek nem elég szakképzettek, nem elég mobilisak, nem tesznek meg mindent a maguk és gyermekeik jövőjéért, s ezért aztán meg kell szakítani „a szegénység átöröklésének láncát”, ezért aztán azoknak, akik „fent vannak”, nagyobb felelősséget kell vállalni „normaadó, kulturális mintát adó, narratívát-képző értelemben is”.
A szegénységet nem könnyű elviselni. De még nehezebb, ha közben ilyesfajta politikusi „mintákat” kell látniuk, „normákat” kell hallaniuk.