Reformselejt

Hol válság van, ott válság van. Ahogy az őszödi botrány egy lappangó politikai, erkölcsi krízis sokkoló felszínre törése volt, úgy a mostani gyalázatos élelmiszer-átcímkézési ügy is „csak” a fátylat lebbentette föl a magyar rögvalóság egyik szeletéről. A nyilvánosságra kerülő újabb és újabb információk erősítik a gyanút: korántsem egyedi, elszigetelt esettel, hanem vélhetőleg nagyipari módon űzött visszaélés-sorozattal állunk szemben. Eddig is sejtettük, hogy Magyarország nem fogyasztóvédelmi Kánaán, ám ez a botrány tartósan megfeküdheti a gyomrunkat. Az ÁNTSZ politikai sugallatra kiszáll a kétórás tiltakozó akcióban részt vevő gyógyszertárakhoz, de az ezreket megbetegítő nyári, miskolci vízfertőzést nem képes kezelni. És még sorolhatnánk napestig: kórházakban tenyésző calicivírus, augusztus 20-i állami felelőtlenség, morálisan széteső rendőrség. Miért pont az élelmiszer-biztonság lenne az a terület, ami megnyugtatóan működik hazánkban?
Tegnap a parlamentben éles szóváltás kerekedett az aktuális skandalumból, így a politika válságtüneteit ezen ügy fényében is megszemlélhettük. Gyurcsány Ferenc – helyesen – arcpirító disznóságként beszélt a M.E.G.A. cégcsoport üzelmeiről, ám a PR-tanácsadó ismét legyűrte az államférfit: a történtekért minden felelősséget elhárított kormányától. A felelősség kényszeres el- és áthárítása tipikus és ragályos válságtünet. Az éppen most bővülő jogkörökkel felruházott agrártárca is emiatt keveredett épületes vitába a kereskedők képviselőivel. Utóbbiak igazsága nálam nagyobb súllyal esik a latba: az állam nem rázhatja le magáról a felelősséget, az ellenőrzés hatósági feladat (is). Amit az elmúlt négy év elkurjantott kormánypolitikáját követő megszorítások miatt egyre nehezebben tudnak ellátni. Érthetetlen, hogy értelmes, tagolt válasz megfogalmazása helyett miért vette személyes sértésnek a baloldal vezére azt, amit minden parlamentnek felelős kormányfőnek el kell viselnie: a határozott, olykor gorombán szellemes – „az MSZP az átcsomagolt romlott áru” (Semjén Zsolt) – ellenzéki bírálatot. Ráadásul a közigazgatás szétverése az utóbbi hónapok történéseinek ismeretében nem látszik alaptalan vádnak, a hírek szerint maga a kormány is kármentő (vissza)lépésekre készül, így ezúttal igazán felesleges volt az ellenvélemény hallatán rendre előtörő miniszterelnöki hiszti.
Ami azt illeti, az élelmiszer-hamisítás nem, vagy csak részben a szocializmus öröksége. A természetesen nem ideológiai értelemben konzervatív Kádár-rezsim ha sokat nem is tett hozzájuk, úgy-ahogy működtette azon struktúrák némelyikét, amelyek a dualizmus korában épültek ki, s 1945 előtt európai színvonalúak voltak. Az oktatási rendszer például minden torzulása ellen versenyképes maradt (no nem úgy, ahogy azt Kóka gondolja), s az állam a kevéssé átpolitizált területeken általában ellátta közszolgálati funkcióit. A gyurcsányi reform valójában a közösséget szolgáló állam lebontását fejezi be. S ahol gyalulnak, ott hull a forgács; most például lejárt szavatosságú élelmiszerek öntötték el az áruházak polcait.
Ilyen-olyan változásra természetesen a magyar élet szinte minden területén szükség lenne, csakhogy most az a társaság akar mindent gyökeresen átalakítani, felforgatni, amelynek a kormányzás napi rutinja is komoly nehézséget okoz. Olyanok készülnek évtizedekre szóló döntéseket hozni, akik politikusként, szakemberként már bizonyították alkalmatlanságukat (Gyurcsány, Veres, Draskovics). Minden ok megvan a pánikra.