Közép-Európában a legújabb felmérések szerint a magyarok járnak a legkevesebbet színházba, moziba, hangversenyre. A magyar ugyanis, szemben a szlovák, cseh vagy horvát polgárokkal, otthon ül, és esténként a tévét bámulja. Ez igazi jó hír mindazoknak, akiknek a kenyerét a média biztosítja, és kevésbé jó a hazai kultúraközvetítő, -szolgáltató intézményrendszernek. Vajon miért ilyen otthon ülő a magyar? Miért elégszik meg a fotellel, az üveg sörrel, a szappanopera- és amerikai thrillerkínálattal, ahelyett hogy megragadná a lehetőséget, és kimozdulna végre a négy fal unalmából? Nehéz erre választ adni.
Tételezzük fel, hogy azért marad otthon, mert nincs kultúrára való pénze. Ha számolni kezdünk, valóban irreális összeg jöhet össze egy ilyen kimozdulós, kellemes színházi estére. A jegy ára három–ötezer forint (jó esetben), a színházi büfében pedig köztudottan büfésnek álcázott rablók dolgoznak. Háromszázért adják a száraz perecet, ugyanennyiért mérik a vizezett gyümölcslevet. (Elkelne egy fogyasztóvédelmi ellenőrzés.) Két embernek tehát ez a sovány büfékoszt is legalább ezer–kétezer forint, plusz az egyre borsosabb ruhatári díj (van olyan színházunk, ahol már ruhadarabonként kell a díjat fizetni), és ott állunk a tízezer kapujában. Arra a legtöbben már gondolni sem mernek, hogy a szerencsésebb fejlődésű országokban egy színházi vagy hangversenyes estéhez hozzátartozik a vacsora, de nem a piaci állóbüfében, hanem megadva a módját, valami kellemes, konszolidált helyen, hogy passzoljon a környezethez a színházi toalett. Na, mondhatjuk, erre aztán már tényleg nem telik a magyarnak. De talán jobb, ha pontosítunk: a magyarok azon részének, amelyiknek erre igénye lenne.
Hisz nem mondhatjuk, hogy honfitársaink nem igénylik a kikapcsolódást. Hétvégeken például, amikor együtt a család, magukra öltik a szabadidőruhát, beülnek a kocsiba, és elgurulnak a közeli bevásárlóközpontba, hogy körülnézzenek. Egy tele bevásárlókocsis túra többe van, de legalább ugyanannyiba, mint a színházi este, ám ennek esetünkben nincs jelentősége. A kettő csak költségkihatásában hasonló, a lényegét tekintve más tőről fakad. Így nem helyettesíthető be egymással.
Azoknak a színházigazgatóknak tehát, akik mostanában arról nyilatkoznak, hogy ha így megy tovább, június végén lehúzhatják a rolót, elsősorban nem a tele bevásárlókocsis ügyfelekre kell koncentrálniuk, amikor a jegy- és bérletárak növeléséről, a ruhatári díj emeléséről vagy az előadások minőségéről és áráról döntenek. Hanem azokra, akik szívesebben vesznek szabadidőruha helyett öltönyt, akiknek igényük van/lenne egy-egy esti kulturális élményre. A budapesti tizenhármak, a város színházai erősen lobbiznak, mert egymilliárd forintos elvonás réme fenyeget. Ez valóban irreális összeg, amelyet éppúgy vesznek el, ahogy annak idején adták: mérlegelés, számolás, előkészítés nélkül. Kevesebb a pénz, fiúk, most éppen ennyivel – mondják odafönn. Ha nem kezdenénk hozzáedződni ehhez a szoclib reformműfajhoz, meg is lepődnénk az eljáráson, de így csak hozzáírjuk a többihez. Miért éppen a színházaknak jutna, miért a kultúrára, amikor anélkül még működik az élet, nem szűnik a lélegzet? És mit szóljanak azok a kulturális munkások és művészek, akiknek megközelítően annyi lobbierejük sincs, mint a jó érdekérvényesítő képességű színházi embereknek? Értük, miattuk ki kiabál?
Bár a magyarok miniszterelnöke azt ígérte, nem fog fájni, azért mindaz, ami ma itt zajlik, több szúró, kellemetlen érzésnél. És főként azért, mert a gyenge pontokra üt. Szét lehet verni ismét amúgy szocialista-reformkommunista módon az épp éledező középosztályt, csak talán nem túl praktikus kezdeményezés. Mert olyan fekete lyuk keletkezik középen, amelyik alulról és felülről magába ránt mindenkit. Na, onnan lesz nehéz újra elkezdeni építkezni!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
