Huxley integrál

Dermesztő hányavetiség, ahogyan a média kezeli a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola tanárainak és szimpatizánsainak tiltakozását. Egy iskola bezár: na és? Amikor manapság a tanárok megbecsülése a nulla felé tendál, a diákok meg azt mondják, ha nem tetszik a rendszer, veszünk egy diplomát hiteles egyetemi indexszel – kijön egymillióból. Akkor egy százötven éves iskola tanulóinak és szüleinek tiltakozását hümmögés, gúny és fölényeskedés kíséri. Szegény Lengyel Gyula, aki pénzügyi népbiztosa volt a Tanácsköztársaságnak, majd többszörös emigráció után 1941-ben kivégezték a Szovjetunióban, 1957 óta névadója a kereskedelmi dinasztiákat nevelő intézménynek.
A bezárás okai cseppet sem meggyőzők. Szokásos blabla, még azt a fáradságot sem veszi a hivatal, hogy fedezze magát: „Az intézmény nem eléggé kihasznált.” Akkor miért vannak harmincnyolc fős osztályok? „Kevés a gyerek.” Akkor miért van a nappali képzés mellett esti és levelező is? Egyébként felesleges védekezni is. Invitálhatják Hillertől az SZDSZ-es John Emeséig bezárólag bármelyik politikust az iskola meglátogatására. Hogyne, hogy szembesüljenek azzal, hogy egyetlen érvük sem helytálló. Most működik csak igazán a „Ne hagyjuk a tényektől megzavarni magunkat, elvtársak!” hajdani pártjelszó.
Bezárják, mert bezárják. Kormányunkat és pártjaikat egyáltalán nem hatja meg az, hogy a megszűnésre ítélt kórházban magas színvonalú munka folyik, hogy a legközelebbi intézményt az öregek vagy a krónikus betegek nem tudják megközelíteni, nem érdekli őket, milyen betegségekre specializálódott az adott kórház, és nem érdekli őket az sem, hogy a Lengyel Gyula-szakközépiskola 150 éves, és 1857-ben alapították lelkes kereskedők. Illetve lehet, hogy ez lesz az iskola veszte. Egy nagy, mély gyökerű tölgyfát akarnak kitépni a földből, kerül, amibe kerül. Mert az iskolának nyilván tradíciói vannak, hagyományai, dinasztiái, családias légköre, múltja sok-sok emlékkel és történettel, évkönyvekkel, tablókkal. Ez ingerli az úgynevezett liberálisokat a legjobban. A magyaroknak fontos a család, a rokonságuk, a múltjuk, kötődnek az iskolájukhoz, sokan közülük nem átallnak templomba járni, és hinni valamiféle transzcendens lényben, hazában, egyebekben.
Le kellene ezzel számolni, igaz? Elvégre a huszonegyedik század kihívásait nem lehet holmi 150 éves bodegákra alapozni! Pécsi Ágnes egyiptológus, a Lengyel Gyula-szakközépiskola egyik tanára varázslatos gondolatokat osztott meg a tévénézőkkel. Arról beszélt, amiért hajdan a tanári pályára ácsingóztunk: a nevelés szépségéről, az egyéni bánásmódról, a tanárról mint a gyerek feltétlen bizalmának letéteményeséről. Aztán életünk mostani irányítóitól, egy SZDSZ-es és egy MSZP-s képviselőnőtől hallottunk néhány hervasztó mondatot. Őket nem hatja meg a tradíció, sem az iskola stabil színvonala. Bezárják tizenkilenc iskolával egyetemben, és helyettük integrált oktatási központokat hoznak létre.
Hogy ez a rejtelmes elnevezés mit takar? Óriási létszámú tanulógyárat, ahol egyszerre tizenkét osztály tanulhat. A osztálytól L osztályig képzik a bolti eladókat, villanyszerelőket, műszerészeket. Közben éjszaka végtelenített hang suttogja a gyerek fülébe: „Gamma vagy, kis ember, egy nulla a nagy mindenségben.” Integrált oktatási központ. Jön a mennyiségi képzés, a hagyományos pedagógiát ki lehet dobni az ablakon. Minek is, tanár sem kell, a szakoktatók megmutatják, merre forog a csavar, hogy működik a pénztárgép, a többi meg teljesen feleslegesen terhelné a gyereket.
Ez lesz az igazi szép új világ. Huxley kiütéssel győzött.