Mindent kiszivárogtatok (VIII.)

GYÍKOK
(Karikatúrasorozat)
Az első gyík annak idején abból indult ki, hogy farka van; és következtetéseiben egészen a nyakáig jutott el, aztán a fejével együtt eltűnt a torkában.
A második gyík még többet tapasztalhatott a saját bőrén, mert egy karosszéket díszített. Mindenki a harmadik gyíkban reménykedett, mert benne egy vezető egyéniség született meg. De nem jött a világra. (Önuralomra volt szüksége!)
Negyedik gyík még nem volt.
Később a hatodik és a hetedik terjesztette el az ötödikről, hogy leendő vezérük, míg ők nem voltak, miattuk éhezett. Mikor az érzelmileg megfogott gyíkok húszan lettek… egy emberként az ötödik mögé álltak, mert minden gyíknak, még életében, elérhető célként: a másik farkát lebegtette.
Ő meg a sor végére állt.
Az élet olyan rövid.
(Amilyen hosszú egy gyík.)
De ha nem enne, és nem ennék, akkor is fölfordulna. Ez mindenkinél ugyanabban a pillanatban világosodott meg, s ez mindenkinek az utolsó pillanata volt.
Kivéve a sorban a legutolsót.
De ha ő jóllakik, az már az eggyel előtte levő halálának is a rovására megy.
És mivel a második gyík még életében be tudott telni az elsővel, megelégedetten tekintett hátra, a megtett útra, és már ő is világosan látta: hogy az utolsó megint megéhezett. Nagy testével a Nap elé állt, és beárnyékolta a sötétség ellen kikelő gyíktojásokat.
De az újból megéhező, egymással most már szemben álló gyíkoknak:
még minden lehetőség adva van!
(Ijesztő a dátum, 1967-ben írtam ezt és mondtam el első önálló szerzői-előadói estemen. „Amikor én még kis srác voltam…”

KÉREM A HÍVŐ HITETLENEKET
– És a hitetlen hívőket, az abszolút és a valamiben azért hívőket…
– a többieket nem –,
hogy az e könyvben szereplő írók „naiv festészetét” ezúttal minden előítélet nélkül – mint én – próbálják hittel olvasni (mintha elhinnék), legalább erre a kis időre, mert csak így tudja megmutatni az összeállítás „valódi” önmagát, csak így juttathat el bizonyos élményhez. (Katharzis.)
E kis „plusz” nélkül egy ismeretanyag lesz csupán a sok között. (Közül.) – Írtam már 1989-ben megjelent Mágiarakás című könyvem Breviáriuma elé, bevezetőnek. (Amikor én már kis srác messze nem voltam…) És még mindig – e fenti pár sorból számomra is meghökkentően kiderül –, mennyire bizonytalan voltam még a hitemben… Természetesen (ellenesen) a mai napig meg-meginog az ember… Önigazolásul, érzéketlenségem akkori stádiumában Kafkát idéztem.

MÁSKÉPP ÍROK, MINT AHOGY BESZÉLEK
– Másképp beszélek, mint ahogy gondolkozom. Másképp gondolkozom, mint ahogy kellene. És így tovább a homály feneketlen mélyéig.

TEKINTSD, URAM,
HOGY ÖNMAGUNKAT SEM ÉRTJÜK
– És nem tudjuk, mit akarunk, s hogy végtelen meszsze távolodunk attól, ami után vágyakozunk – idéztem Avilai Szent Terézt.

HUMOROMAT – MAGÁT A MŰFAJT –
EGY KARINTHY-ÍRÁSBAN TALÁLTAM MEG…
Beszélgetés egy jóemberrel – ez volt az írás címe. Hááát bizony…, hogy is írjam körül? Szóval, erősen „antiklerikális” … (egy bizonyos bigott, farizeus nézőpontból.) Már csak azért is, mert Karinthy is őszintén viaskodott. Tarjányi Zoltán idéz, Vasárnapi Ige remekében, Isten című írásából. „Eddig kerestük Őt – most hagyjuk, hogy Ő megtaláljon minket. Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol Ő, aki tud rólam, aki jobban tudja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így, vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradnia, hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem, várnom és figyelnem türelemmel, és csak amikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halkan: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az. Lám, milyen egyszerű és világos lett minden, jaj, Istenem, én külön Istenem.”
P. S.
Isten ments, hogy belekotyogjak, okoskodjak itt a „külön Isten” miatt… Sőt, egyenesen, igen, imádkozom a Mesterhez: az ő „különje” nem lehetne az enyém is egyben?!