Több régióban szakmai helyett tisztán politikai döntés született arról, támogatják-e a miniszter január elején elküldött ágyszámjavaslatait – állapította meg szomorúan Horváth Ágnes egészségügyi államtitkár. Lehet, hogy igaza van, és valóban csupán politikai megfontolásból utasították el az egészségügyi miniszter javaslatát, felmerül azonban a kérdés: vajon Molnár Lajos javaslata a gyógyítókapacitás csökkentésére tényleg tisztán szakmai megfontolásokon alapult, és nem vezérelték-e politikai szempontok vagy egyéb, ma még tisztán nem látható befektetői érdekek? Nem az verte ki a biztosítékot a regionális egyeztető tanácsok tagjainál, hogy eleve azzal az arrogáns megjegyzéssel küldték ki a miniszteri javaslatot: ha nem tudnak megosztozni az aktív ágyak csökkentett számán, akkor majd a miniszter saját hatáskörben eldönti helyettük a kérdést? És ha tényleg ennyire nincs pénz a jelenlegi egészségügyi rendszer fenntartására, akkor vajon politikailag vállalható-e, hogy azért mégiscsak jutott pénz egy luxus Audira a miniszter feneke alá? Miért kell a brutális megszorításokkal egy időben rongyrázással bőszíteni a népet?
Eközben a területükön szaktekintélynek számító orvosokkal folytatott háttérbeszélgetéseim is azt támasztják alá, hogy a doktorok nagy többsége nem vitatja: egészségügyi rendszerünk valóban rászorul a racionális átszervezésre, az ország gazdasági helyzetét figyelembe vevő átalakításra, egyes szakterületeken még akár a gyógyítókapacitás csökkentésére is. Hogy a Molnár Lajos irányította egészségügyi reformfolyamat – a társadalmi támogatottság hiányában – mégis bukásra áll, annak okát a minisztérium háza táján kell keresni: a rögtönzésekben, az arrogáns nyilatkozatokban, a szakmai kollégiumok állásfoglalásainak semmibevételében és az olyan ésszerűtlen döntésekben, mint például a nagy ráfordítással járó, ám csekély hozammal kecsegtető vizitdíj bevezetése. Vagyis a fő felelősség Gyurcsány Ferencet terheli, aki kormányfőként nem a megfelelő szakemberre bízta az egészségügyi reformfolyamat irányítását, és ezzel eljátszotta a társadalom bizalmát a valóban szükséges reformok iránt.
Nem kell tehát csodálkozni, hogy a régiókban valóban politikai döntést hozva elutasították az arroganciát. Nem kell meglepődni azon, hogy az orvostársadalom szakmai kollégiumai sem nagyon hallatják hangjukat a sajtóban Molnár miniszter reformtörekvéseit támogatva. Ugyanis akadt olyan kollégium – például az idegsebészeké –, amelyik jóval megelőzve Molnárt, kidolgozta a saját javaslatát a kapacitás lefaragása, a költségek csökkentése érdekében. Ám a minisztérium nem vette figyelembe a javaslatot, s így fordulhatott elő, hogy javaslatként felmerülhetett az európai élvonalhoz tartozó Amerikai úti idegsebészeti intézet tevékenységi körének megcsonkítása. A miniszter baklövéseivel naponta adja fel a labdát az ellenzéknek. Most épp az derült ki, hogy Molnár nincs tisztában a klinikai gyakorlatban például a halott újszülöttekre kiállított taj-számok rendeltetésével, és így csalással gyanúsított meg egy kecskeméti kórházat.
Az ellenzék egészségügyi szakpolitikusaitól mégis elvárható – még ebben a feszült helyzetben is –, hogy szakmailag és az ellenzék által vezetett önkormányzatok konszenzusával alátámasztott, a költségvetés teherbíró képességét is figyelembe vevő, alternatív reformprogrammal álljanak elő. Mert a „mondjon le”, „fejezze be ámokfutását” típusú szövegekkel nem sokra megyünk.
Tegnapi cikkünk szerzője Jancsó Miklósnak tulajdonította a Rokonok című film rendezését. A tévedésért Jancsó Miklóstól, a tényleges rendező Szabó Istvántól és olvasóinktól elnézést kérünk.
