Uralkodó holttest

k ö n y v e s h á z

Másfél évtizede sokakat rendített meg a Vadhattyúk szereplőinek sorsa. A siker titka talán az, hogy a Kínai Népköztársaságból brit egyetemen elsőként doktorátust szerző Jung Chang a nyugati kultúra alapos ismeretének birtokában az európai és amerikai olvasó számára is élvezhető formát találva mesélte el a kínaiak kommunizmus alatti szenvedéseit. „Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként is olvastatja magát” – írta a könyvről egyik kritikusa. S ha a Vadhattyúk kordokumentum volt, akkor az ennek folytatásaként is felfogható, a kínai sorsokat irányító nagypolitikába betekintést engedő Mao-életrajz még inkább annak tekinthető. A vaskos kötetnek már a mintegy kétszáz oldalnyit kitevő jegyzetanyaga is igazi kincs azok számára, akik érdeklődéssel fordulnak az ázsiai történelem e szegmentuma felé. A történet itt sem kevésbé drámai, mint a Vadhattyúkban. Jung Chang és férje, Jon Halliday tízévnyi kutatásaik eredményét öntötték a nyolcszáz oldalas történelmi tablóba. A páros két tagja, a tudós kutató és a „mezítlábas doktor”, az öntőmunkásból, villanyszerelőből lett nyelvész, majd író kitűnően egészíti ki egymást.
A könyv első mondata hűen foglalja össze a Mao nevéhez fűződő korszak lényegét: „Mao Ce-tung, aki évtizedeken át teljhatalommal uralkodott a föld lakosságának egynegyede fölött, jóval több mint 70 millió ember békeidőben bekövetkezett haláláért felelős, és ezzel túltesz minden XX. századi politikai vezetőn.” Akit itt megismerünk, nagyon távol áll az eddig kialakított Mao-képtől. Sokat olvashattunk már a hozzá tapadó kultuszról, de fenntartásának mechanizmusát ilyen alaposan és plasztikusan talán még senki sem tárta fel.
Lángoló szenvedéllyel, mintegy személyes törlesztésként is rombolják le a szerzők Mao elnök tekintélyét. A megsemmisítő megállapítások közé tartozik, hogy a közhittel ellentétben Maót sem idealizmus, sem ideológia, csak a személyes hatalomvágy vezérelte. A „nagy kormányos” hazug mítoszt gyárt, mindenkin átgázolva, intrikák és zsarolások közepette tör előre végső célja, a világhatalom felé. Az elnök meggyőződése volt, hogy a kommunizmus csak szovjet invázió révén tud győzni Kínában. Ennek elősegítése érdekében elkerülte a katonai fellépést a japán okkupációval szemben. Ez az állítás különösen kínosan érintheti a Kínai Kommunista Párt nacionalista mítoszkeltő politikáját. Cáfolják azt a legendát is, hogy Mao testesítette meg legjobban a hosszú menetelés célját, szellemiségét. Mint kiderül, ez olyannyira nem volt igaz, hogy riválisai legszívesebben megszabadultak volna tőle. Ráadásul Mao alig menetelt, hiszen többnyire hordszéken szállították. Az újdonság erejével hathat, milyen kegyetlenül bánt Mao volt feleségeivel és gyermekeivel. Az oroszországi levéltárakban felfedezett iratok alapján Halliday rengeteg hasonlóságra mutat rá Sztálin és Mao jellemében.
A brit kiadó igazgatója szerint ha az életrajz eljutna Kínába, „éppúgy megváltoztatná a történelmet, mint tette Hruscsov Sztálint leleplező beszéde”. Erre azonban Chang legnagyobb fájdalmára még várni kell, hiszen a Vadhattyúk is talán mostanában ér el hazájába. Jung Chang, mint a könyv epilógusa jelzi, tudja ezt: „Mao arcképe és holtteste mindmáig uralja a Tienanmen teret a kínai főváros szívében. A mai kommunista rendszer Mao örökösének tekinti magát, és a Mao Ce-tungot övező legendát konokul élteti tovább.”
(Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Európa Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 4500 forint)