A példakép

Magától értetődő, hogy minden magára valamit adó baloldali fiatal Gyurcsány Ferenc szeretne lenni. Hát kire hasonlítson az emberfia, akinek haladó beütései vannak, ha nem az elveszett gyermeket befogadó gondos családapára, szerető férjre, történelmi jelentőségű gondolkodóra és szónokra, sikeres vállalkozóra, tisztakezű politikusra, gerinces hazafira, eltökélt reformerre, akinek puszta léte is jó az országnak? Ez rendben is volna, ám Gyurcsány, bármennyire is hasadt személyiség, egymagában nem tudja megjeleníteni azt a szellemi és morális pluralizmust, ami a baloldalt kiváltképp jellemzi. Ha minden fiatal baloldali a kormányfő-pártelnökre hajazna, a párt egyszínűvé válna, márpedig Gyurcsány élcsapata minimum kétszínű, ezért egy párhuzamosan követhető példaképre mindenkor szükség van.
Egy ideig Ságvári Endrével, a jeles antifasisztával próbálkoztak, ám vele akadt egy kis gond. Konkrétan az, hogy Ságvárinak semmilyen említésre méltó, időtálló tette, műve, gondolata nem maradt fenn, kivéve azon valóban sajnálatos eseményt, miszerint tűzharcban esett el, miután fegyverrel állt ellen a letartóztatásnak, s halálra sebzett egy csendőrnyomozót. Márpedig szeptember 18-a és október 23-a után nem igazán szerencsés üzenet az, hogy valaki erőszakkal ellenállt a rendőri intézkedésnek. Jobb nem boncolgatni ezt a témát, a politikai előjelektől függetlenül.
Szerencsére a baloldali példaképtár roppant gazdag (Dantontól Szaddám Husszeinig terjed), így a magyar fiataloknak is van kihez nyúlniuk, ha követendő személyiségre ácsingóznak. Ernesto Che Guevara például ideális megoldás. Argentin származású, de végiggyilkolta fél Latin-Amerikát, így az internacionalizmus, jobban mondva a proletárglobalizmus követelményeinek is megfelel.
Sokat számít, hogy közismert (idealizált, agyonretusált) fotóján férfias, jó svádájú jelenségnek látszik. (Ha végigtekintünk a FIB prominenseinek arcképcsarnokán, Kiss Pétertől kezdve Tóbiás Józsefen át Varga Lászlóig, sejteni kezdjük, miért zárják be oly sietve a Lipótmezőt.) Valójában Che a ragyás arcbőrével, ritkás, csimbókos szőrzetével egy elhanyagolt, ápolatlan alkoholistára emlékeztetett, de egy toleráns baloldali így is képes őt követni. Ám múlhatatlan aktualitására a szépirodalom tapintott rá igazán. (Bayer Zsolt kollégám írta volt, hogy nagyon rossz és nagyon kommunista költők, mint például Pablo Neruda, írtak róla dicshimnuszokat. Nos, a sajtószabadság nagy harcosához, Haraszti Miklóshoz képest Neruda felbecsülhetetlen értéket alkotott.) Így ír Haraszti Miklós még a hatvanas évek végén: „Ernesto Che, a szakállas doktor, / fegyverrel gyógyít valahol, / nem várhat, míg a lázas népek / csöndjéért haláluk szavatol. / Ne várj, a csönd hurokként / kint és bent szűkülőben: / kiálts, az visszhangzik majd / a jogáért szűkölőben.” A fenti sorok értelmét és a szerző ép elméjét illetően normális embereknek évtizedek óta alapos kétségeik vannak, ám az utóbbi idők belpolitikai eseményei különös magyarázatokra adnak lehetőséget. Egyrészt: a vátesz előre megérezte a rendszerváltás utáni baloldali koalíciót. A „szakállas” jelzőt az SZDSZ általában magára veszi, míg a „doktor” kifejezés „szakértő”, „szakember” értelemben az MSZP-re utal. Így a „szakállas doktor” szerkezet egyértelműen előrevetíti a megbonthatatlan szoclib összefogást. Másrészt: ez a nyolc sor megelőlegezi az egész egészségügyi reformot, a vizitdíj csak azért nem szerepel benne, mert nem rímel.
Így vergődik világra az ideális baloldali példakép: a lánglelkű tömeggyilkos, az örök forradalmár Che Guevara és a „véreskezű” reformer, Gyurcsány Fletó szintézise, a haladó ifjúság bálványa.
De sajnálom, hogy már nem vagyok fiatal.