Civilizációs válság az unióban?

Ha a zöldek vagy a baloldali intellektuelek beszélnének civilizációs válságról, mint ahogy beszélnek is, akkor rögtön tudjuk, hogy vagy a környezet pusztulásáról, vagy a társadalom szövetének szétfoszlásáról van szó, a héten azonban a francia elnöki szék egyik várományosa, Nicolas Sarkozy (képünkön) jelenlegi belügyminiszter vetette fel ezt az európaiakra egyáltalán nem hízelgő gondolatot. „Ha nem vagyunk képesek nagyon gyorsan reagálni, Európát az elmúlás veszélye fenyegeti, s vele együtt bizonyos értelemben Franciaország eszméjét is” – mondta a francia politikus. „Ne vigyük tovább Európába a politikai vezetők egymást követő hibáit” – jelentette ki Sarkozy.
A közvetlen kiváltó ok Sarkozynek a fölötti boszszúsága volt, hogy nemrég az uniós alkotmányt így, vagy úgy (két kivétellel a parlamentek által) ratifikált tizennyolc ország Madridban összejött, hogy utat mutasson a többieknek, például Franciaországnak, ahol az alkotmányt népszavazáson utasították el. Egy, az elmúlt szerdán Strasbourgban tartott politikai nagygyűlésen mintegy hétezer ember előtt tartott beszédében Nicolas Sarkozy a következőket mondta: „Szomorú vagyok a madridi értekezlet miatt, ahol 1945 óta először Franciaország nélkül jöttek össze európai országok, hogy Európa jövőjéről beszéljenek.” Igaz, a tizennyolcak Franciaországot is meghívták, de azt a franciák elutasították, mint Sarkozy megjegyezte: „Én nem így képzelem el Európát, azt ismételgetni, hogy minden jó volt és semmit sem kell változtatni – katasztrófához vezet.” Ugyanis a madridi tizennyolcak (közöttük Magyarország), akik már ratifikálták az alkotmányt, s változatlan formában akarják azt a többiekkel is elfogadtatni. Sarkozy szerint azonban, ha egyszer a franciák, imponáló többséggel (ötvennégy százalék) elutasították, nem lehet még egyszer változatlan formában eléjük tenni – a nemzet véleményének teljes figyelmen kívül hagyása katasztrófához vezet. (Sarkozy szerdán Strasbourgban tartott választási gyűlésén hangsúlyozta: amennyiben megválasztják, új, egyszerűsített uniós alkotmányt fog javasolni, amely szakít a konszenzusos döntéshozatallal, és létrehozza az EU elnöki tisztét, amelyet két és fél évenkénti rotációs alapon töltenének be.)
Valójában ma az Európai Uniót egyrészt az őszintétlen és türelmetlen voluntarizmus, másrészt a problémákkal szembeni tehetetlenség jellemzi, nagyon hasonlóan a magyarországi kora ötvenes évekhez. Kierőszakolták az euró bevezetését, holott a feltételek nem értek meg rá, Olaszországban máris igen erős azok hangja, akik az eurózónából való kilépést követelik, mert az olasz szempontból felértékelt közös pénz tönkreteszi külkereskedelmüket. Hét év telt el a lisszaboni program meghirdetése óta, amely szerint 2010-re az uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson” – nyilvánvaló, hogy semmi sem lesz belőle. Az unió aláírta a kiotói egyezményt, kárhoztatva az Egyesült Államokat, hogy nem csatlakozott hozzá, csakhogy a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a szén-dioxid-kibocsátás az egyezmény aláírása ellenére sem csökken, sőt növekszik. És akkor még nem beszéltünk az ijesztő demográfiai tendenciákról, amelyek folytatódása esetén a mai európai lakosság kétszáz éven belül gyakorlatilag kihal, vagy a társadalom széteséséről, amikor az öldöklő verseny aláássa a szolidaritást, az együttérzést és az emberiességet, mint ahogy ezt az angol társadalommal kapcsolatban Neal Lawson fejtegette a The Guardian február 22-i számában. Bizonytalan vagy teljesíthetetlen célok, őszintétlen politikusok, ez a mai Európa civilizációs válsága.