A zene mindenkié?

Parázsló vitáktól hangos mostanság a közélet abban a kérdésben is, hogy vajon van-e olyan szempont, amely alapján a Kádár-rendszer működése utólag elfogadhatónak minősül. Fellelhető-e olyan eleme a velejéig züllött rezsimnek, amelynek hiánya ma mégis károkat okoz a magyar társadalomban? A probléma legáltalánosabban úgy vetődik fel: létezik-e a Kádár-korszak iránt érzett nosztalgia, és mi ennek az oka?
Hallgatva a legkülönbözőbb megszólalókat, amiben jobb- és baloldalon nagyjából mindenki egyetért: fiatalsága abban a tér-időben múlt el, amely lehetett akár elviselhetetlen vagy éppen csak elviselhető, ám ott és akkor volt. Minden gyötrelmes és magasztos pillanatával együtt.
A neoliberális gazdaságpolitika térhódítása és ennek következtében a magyarországi életminőség romló színvonala azonban a természetes nosztalgián túlmutat. Nincs ma olyan társadalmi csoport, amelyet meg ne alázna és naponta meg ne sértene a Kádár-rendszer diktatúrájából kinőtt, posztkommunista hatalmi elit. A helyzetet és a közelmúlt értékelését még inkább bonyolítja, hogy ez az elit a végképp a történelem süllyesztőjébe került rendszertől nemcsak elhatárolja magát, hanem már a jobboldalt vádolja meg azzal, hogy a kádári politikát kívánja folytatni. A rendszerváltozásban leginkább élen járó jobboldal pedig nyilván kikéri magának a jelzőt.
Szóval óriási a zaj, s a legkülönbözőbb „reformok” következtében éppen megnyomorodik a társadalom nagyobbik fele. Futószalagon zárják be az iskolákat és bocsátják el a pedagógusokat. Nos, az érintetteken kívül ilyen pillanatban vajon kinek jut eszébe a magyar zeneoktatás, az énektanítás helyzete? Az, hogy volt idő, amikor minden idők egyik legnagyszerűbb és leghatékonyabb pedagógusának, a negyven éve elhunyt Kodály Zoltánnak a módszerével a magyar iskolák tömegesen ontották azokat a gyerekeket, akik – szociális helyzetüktől és indíttatásuktól függetlenül – képesekké váltak a legelvontabb zenei nyelv elsajátítására. Akiknek amellett, hogy megismerték az egyedülálló magyar népdalkincset, egyáltalán nem okozott nehézséget a folyamatos kottaolvasás, a többszólamú éneklés, de az „idegen” művek befogadása sem. S mindezt még élvezték is. Amiért akkor a magyar zeneoktatás csodájára járt az egész világ, abból mára heti egy énekóra maradt. Ami arra elég, hogy a frusztrált tanár lemondóan legyintsen az őt megszállott idiótának néző diákjára.
A nem elitképzés, hanem a tömeges, ma már hihetetlennek tűnő, elképesztően magas színvonalú, Kodály-féle zenetanítás a Kádár-korszak idejére esett. Feltehető tehát kissé kitágítva a kérdés: vajon a Kádár János nevével jellemezhető időszak termékének tudható-e be a kultúrához való széles hozzáférés, vagy máshol keresendő az igazság? Választ adni erre csak hosszan lehetne; az mindenesetre biztos, hogy a kettős mérce ennek megítélésében is jelen van. Ugyanis ha a másik típusú, a náci diktatúrával lehetne összekötni egy ilyen kiemelkedő érték megjelenését, akkor nem korszakokról és abban helyet foglaló zsenikről esne szó, hanem a diktatúrától idegen, azt elutasító, ám annak kiszolgáltatott tehetségről.
Akárhogyan is van, az egykoron „zenei nagyhatalom” Magyarország ebből a szempontból (is) lassan sereghajtóvá válik. Az énekórák az iskolákban a diákok megtűrt, kényszerű időtöltésévé váltak, s mindezen az sem változtat, hogy a rengeteg sebből vérző, a zenei tehetségeket felkutatni és megmutatni kívánó Megasztár című sorozat az egyik legnézettebb műsor lehetett az egyik kereskedelmi csatornán.
Vajon van-e erre a helyzetre megoldás, vagy az egyre halkuló panaszáradaton túl csak a Kádár-korszak iránti hamis nosztalgiával gondolhatunk a magyar zeneoktatás aranykorára? Az iskola-, kórház- és vasútvonal-bezárások, azaz az értékek pusztítása idején sajnos csak legyintünk erre az „apróságra”. Ám jó tudni: ha a jövő nemzedéke képes lesz még a gondolkodásra, akkor ezt sem fogja megbocsátani.