Vissza Moszkvába

A sajtó lázban ég. A pártlap már napokkal a látogatás előtt felkészíti a lakosságot a politikai mondanivaló befogadására, a televízióban műsorra tűznek egy tanulságos szovjet filmet, a szerkesztők pedig halálra izgulják magukat, hogy a találkozóról a legjobb beállítású kép kerüljön be az újságba. Ha nem is ilyen felütéssel, de hasonlóan lázas készülődés, nem kis mértékben mesterségesen felfokozott várakozás előzte meg most is a kormányfő moszkvai munkalátogatását. Dolgozott a píárcsapat, a miniszterelnök a kormány kedvenc lapjában készítette elő a terepet a találkozáshoz. A lényeg, hogy a barátság dübörög, de különalkuról szó sincs. Annak ellenére sem, hogy Vlagyimir Putyinnal olyan, de olyan személyes a viszony, hogy hűha. A kormány kommunikációs csapata ebbe a felvezetésbe nyugodtan beépíthette az ellenzéket is, amely aggódásával csak felértékelte az egyébként különösebbet nem ígérő látogatást. Ezt az orosz kapcsolatot súlyponti kérdésként kezelő Gyurcsány Ferenc fülének kellemes összhangot csupán a nyugati sajtóban megjelent néhány írás zavarta meg, de nagyon. Aligha örült ugyanis a látványosan több vasat a tűzben tartó kormányfő, hogy Washington a korábban folyamatosan Orbán Viktort antiszemitázó Judy Dempseyn keresztül megüzente: sérti érdekeit e szemében már túl szorossá vált kapcsolat. Lett is nagy kapkodás, sürgés-forgás, nehogy itthon bárki előtt nyilvánvalóvá váljon, hogy a másik „nagy testvér” neheztel az ország boldogulásán fáradozó miniszterelnökre. No, nem mintha ezek a külpolitikai kérdések bármit is számítanának az itthoni szimpátia alakulásában, de biztos, ami biztos. Gond pedig egy szál se, mert a baráti sajtó segít, ha kell. Ha kell, a közszolgálati (?) hírügynökség is kritikátlanul teszi közzé, hogy – megszabadulva a gázkérdések rabságából – Moszkvában valójában az élelmiszerexport lehetőségei állnak a tárgyalások középpontjában. Aztán a megbeszélések utáni rövid tájékoztatón Putyin szavaiból pillanatok alatt kiderül, hogy bizony, Moszkvát alapvetően az energetikai kérdések érdeklik. S ez így van rendjén.
A térségbeli összehasonlításban mindenképpen különlegesnek minősíthető magyar–orosz kapcsolatok központi kérdése ugyanis az energetikai együttműködés. Moszkva szemében az teszi vonzóvá e relációt, hogy az erősen atlantista ihletésű közép-európai térségben van egy ország, amely nem okvetlenül ellenségesen viszonyul hozzá. Azon ugyan a Kremlben is átlátnak, hogy a tartalom hiányát olyan gesztusokkal igyekszik pótolni Gyurcsány, mint a felszabadításért mondott köszönet, de ezek a szavak azért orosz fülnek mégiscsak simogatóan hangzanak. A lényeg azonban az, hogy mind Moszkva, mind Budapest számára egyfajta külpolitikai kitörési kísérletet jelent ez a reláció.
Nem is lenne baj, sőt üdvözlendő, hogy Magyarország ismét felfedezte a keleti piacokat, jó viszonyt ápol egy, a világpolitika színpadára egyre aktívabban visszatérő nagyhatalommal, ha végre teljesen mentesülne e viszony a belpolitikai felhangoktól. A bizalom megteremtését szolgálná, ha ez a kapcsolatrendszer nem kizárólag két ember alá szerveződne, s mentesülne a jelenleg éppen magyar oldalon érezhető oligarchikus felhangoktól – egyszóval átlátható lenne. E lépéstől már nem áll távol az sem, hogy Budapest a magyar érdekekből kiindulva egyértelműen tisztázza helyét az Európai Unió – Egyesült Államok – Oroszország háromszögben. Ezek után talán Washington feddései sem hoznák annyira zavarba a kormányt, s nem csupán a fél ország üdvözölné, hogy Magyarország a világ annyi államával egyetemben visszatért Moszkvába.