MI A MAGYAR?

Vajon nem tévedés volt-e az, melyet Kőrösi egész életén át követett, így gondolkoztak talán sokan, midőn Kőrösi távozásának híre a hazában elterjedt; nem kell-e fájlalnunk, így elmélkednek talán sokan maiglan is, hogy ennyi tehetség, ennyi lelkesülés egy elérhetetlen, sőt elérve is oly csekély hasznú czélra fordíttatott? Nincs-e a magyarnak elég tennivalója hazájában, a tudomány s művészet még elhagyott mezején, a közélet, polgárosodás nehéz, de dicső ösvényein? S ha Kőrösi óriási honszeretetével ide fordul, ha a legyőzhetetlen akarattal, melyet viszontagságok csapásai, mint a vasat, csak keményebbé aczéloztak, e termékenyebb térek egyikén működik: magának menynyivel több dicsőséget, a hazának mennyivel több hasznot szerezhetett volna fáradozásaival! S talán nem csalódnak, kik így okoskodnak. Ki dicséret után vágyódik, az a mindennapiság járt ösvényéről ne térjen el. Maradjon ott a poros úton, hol vele ezerek haladnak, s ha a czélhoz, mely felé mindannyian fáradnak, előbb közelíthet, az utána lihegő csoport bámulni fogja a hatalmas járót, ki által megelőztetett, de kit legalább követhet.
[…] Kőrösi szerette hazáját, lángolóan, mint kevesen, önzés nélkül, mint talán senki e világon. Oly korban születve, s oly viszonyok közt, hol az ifjú nagy cselekvésre tért nem látott maga előtt, midőn körültekintett, s népét halálhoz hasonló álomban látá: az erős ifjú lélek, tettek s áldozatok után vágyódva, elfordult a jelentől, s népe múltjában kereste lelkesülése tárgyait. Honszeretet vala az, mi szivét földobogtatá. – Az erős magyar faj, mely Ázsia közepéből egy ezred előtt küzködve e földre jött, s erős karjával egy nagy hazát szerze gyermekeinek, nem veszhetett el egészen. – Elgyengülve itt a hosszú küzdelmek után, tespedve béke közt, elfajulva annyira, hogy már nemzetiségét felejteni kezdi, ki tudja, talán a törzs, melynek vésztől elkapott magvaiból egy ezredév alatt itt csak cserje nőtt, ott Ázsia földjén megtartá előbbi erejét, s szebben fejlődött régi hazájában, mint itt az idegen égalj alatt. – Az ifjú lelkét nem ismert érzelem tölté e gondolatoknál, honvágyhoz hasonló, s mégis olyan, mely őt hazájában nyugodni nem engedé, mely őt messze, ismeretlen országok felé vonzotta. És midőn a szegény székely diák, lelkének sugallatát követve, végre elhatározá magát; midőn ő, a magányos, vagyontalan, senki által nem segített ifjú, csak félig bírva még azon előkészületeket is, melyek nehéz feladatának sikeres bevégzésére megkivántattak, fölköté úti saruit, hogy a világ más részében elődeinknek egy ezredév előtt elhagyott lakhelyét fölkeresse, hogy honmaradt testvéreinknek köszöntést hozzon egy ezred előtt kivándorolt véreitől, kik messze nyugaton nagyszámú, ha nem is nagy nemzetté nőttek; – hogy ha netalán szenvedés a magyar rendeltetése mindenütt, s elődeink ivadékát is más népek által elnyomva, szerencse s dicsőség nélkül találná, a régi magyar törzsnek ágait elhozza magával, vagy letelepedjék ott, s a míveltség, jólét s vallás apostola legyen köztök: nem a legnagyobb, a legtisztább honszeretet vala-e az, mi őt erre lelkesíté? S mi volt az, mi őt annyi sorhegyeken, vizeken, tengereken s míveletlen nemzetek országain átvezette, mi Kámán és Zsimkaz kolostorokban, hol annyi évekig a világtól elkülönözve élt, lelkét föntartá, mi az ötven éves férfiút arra birá, hogy Calcuttát elhagyva, útnak induljon, ismét az egy, soha szem elől nem vesztett czél felé; mi adott erőt a férfiúnak, kérdem, ha nem honszeretete? Tán dicsőség utáni vágy? – Igen, Kőrösi vágyott a dicsőség után. Érezve, hogy éltét egy nagy czélnak szenteli, tudva, mennyit szenvedett ennek eléréseért: a tisztelet, melyben neve az indiai tudósok közt állt, az érdek, melyet személye honában gerjeszte, jól esett neki nehéz fáradalmai közt. Nem áll senki oly magasan vagy oly alant, hogy magát embertársaitól egészen függetlennek nevezhetné.
(Báró Eötvös József: Emlékbeszéd Kőrösi Csoma Sándor fölött, 1843)