Segítsetek! Bajban a természetvédelem

Könnyen lehet, mire e sorok napvilágot látnak, a Tapolcai-öböl dísze, a szigligeti jegenyesor nincs többé. Hatvan gyönyörű, sudár jegenyéből készül a fejfa a szétvert hazai természetvédelem sírjára. Nem vádolok senkit, vészjelzéseket adok le, süllyedünk. Segítsen, aki tud…
Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs. Az illetékes környezet- és természetvédelmi szakhatóság (mindenkori nevét az egyik átszervezéstől a másikig nem érdemes megjegyezni) a lehető legszabályosabb módon adott engedélyt a fák eltávolítására. Sorsukról a közúti igazgatóság döntött a közlekedés biztonságára hivatkozva. Megteheti. Az országút mellé ültetett fa született útonálló, tehát örülnünk kell, ha az osztó igazság láncfűrész képében utoléri. Hogy pontosan mivel veszélyezteti a fasor a közlekedés biztonságát, azt az eljárás során senki se bizonyította: az ártatlanság vélelme a fákat nem illeti meg. Maga a döntés sem kaphatott túl nagy nyilvánosságot, mert a község lakói csak akkor fogtak gyanút, amikor a kivágásra ítélt faóriásokat megjelölték. Beadványaik, mint rendesen, ezúttal is későn futottak be a hivatalba. A polgármester és a helyi önkormányzat nem kifogásolta a tájképi és idegenforgalmi nevezetességű fasor eltűnését.
Európában ma már sehol, ezt hangsúlyoznám, Magyarországon kívül sehol nem emelnének kezet ilyen, az egész táj arculatát meghatározó, ember és természet alkotta remekműre. Tavaly még nálunk se tehették volna, de hatóságviselt ismerősöm szerint azóta a tájképi értékre való hivatkozás eltűnt az ilyen esetekre alkalmazható jogszabályból. A természet és a környezet védelme pedig, valamint a vízügy egyetlen túlterhelt, megtizedelt, jogi és anyagi eszközökben szegény hatósághoz került. Ahol nincs erdész, aki megmondaná, mit vétettek a szerencsétlen szigligeti fák. (Tavaly az egyik kidőlt a sorból – talán ez pecsételte meg társai végzetét.) A nemzeti parknál akadna erdész, de elveszett a jogkör: a nemzeti park többé nem hatóság. Ha pedig az összevissza vont zöldhatóság elbocsátástól megtizedelt, átszervezéstől rettegő dolgozói akadékoskodnának, akkor se történne semmi különös. Akkor a beruházónak – jelen esetben a közútért felelős hivatalnak – szakvéleményt kellene bemutatnia, amely igazolja, hogy a fák kiszáradtak, halálos kór támadta meg őket, pollenjük allergiát okoz, árnyékuk meghűlést, különben is öregek, és egyenesen megváltás számukra, ha kitermelik őket. A hatóságnak se ideje, se szakembere, de nem is feladata, hogy érdemében ellenőrizze a kérelmező álláspontját alátámasztó hatástanulmányt. Olyan hatástanulmány ugyan még nem készült (legalábbis nem mutatták be), amely ne a kérelmező álláspontját támasztaná alá, de ez szemlátomást senkit sem zavar.
Mondom, a mi esetünkben nem fajultak idáig a dolgok. Az útügy rábökött az útjában álló egyedekre, a természetvédelem hanyatt-homlok engedelmeskedett, és a közigazgatási eljárási törvény, a vízpart, a Balaton, valamint általában a természet védelmét szolgáló törvények és egyéb jogszabályok paksamétájáról kiderült, hogy csupa papírrongy.
Ebben a fasorban alighanem több művész, költő és író járt, mint bárhol az országban. A szomszédos alkotóház lakói sokszor megörökítették a mostani áldozatokat. A szigligeti strandon nyaranta fél Budapest megfordul, országgyűlési képviselők, médiasztárok, az úgynevezett szellemi élet kitűnőségei pihennek ott. Aki most kedves fáikra fejszét fog, sejti, hogy a táj elcsúfítása, a természet ellen elkövetett újabb merénylet nem fogja megzavarni a strandolók nyugalmát. Hamar beletörődnek majd ebbe is, méltatlankodnak, vagy mentséget keresnek, s ha a dolog még itt-ott szóba kerül, rálegyintenek: ki kelne a fák védelmére egy olyan országban, ahol az emberek egymásért se szoktak kiállni?
Az élet – akarom mondani: az élet elpusztítása – megy tovább.
Lányi András író