A kiásott halott

Hol válság van, ott válság van. A hírfolyamot újabban olyan cselekmények „színesítik” Magyarországon, mint a köztelevízió épületének néhány tucat ember általi elfoglalása, egy közszemlére tett történelmi relikvia – forradalom korabeli harckocsi – újrahasznosítása, békés ünneplőkre uszított megvadult rendőrhorda szemkilövős ámokfutása, ciklikusan érkező terrorfenyegetések vagy a rendőrpalota elleni éjszakai gépfegyveres támadás. Csupa olyan esemény, amire a rendszerváltozás óta nem volt példa, sőt, ha jobban belegondolunk, igazából még azelőtt sem. Egy ideje megszaporodtak a józan ésszel megmagyarázhatatlan, rejtélyes, bizarr és visszataszító tettek is.
Tegnap újabb tettel gyarapodott a gyalázatos események listája: ismeretlenek megrongálták, feldúlták a budapesti Fiumei úti temetőben Kádár János és felesége sírját. A néhai kommunista pártvezér koporsójából kilopták a csontokat, s Kádárné urnája is eltűnt. A parlamenti pártok egyhangúlag elítélték a barbár cselekedetet, hangsúlyozva, hogy a temetői nyughely felforgatása kegyeleti botrány. Megszólalt a miniszterelnök is, aki mindehhez hozzáfűzte, hogy e köztörvényes bűncselekménynek semmi köze sincs a politikához, a történelemhez. Képtelen állítás: ugyan, mi máshoz lenne köze? Nyilvánvaló, hogy itt nem a „szokásos” sírgyalázással állunk szemben. Nem részeg, bedrogozott hülye gyerekek borogattak fel találomra sírköveket: akik ezt tették, nagyon is tudatosan, átgondoltan cselekedtek. Akár számításból, akár indulatból rontottak rá a sírra, hideg fejjel terveztek. Üzentek. Hogy pontosan mit, azt ebben a pillanatban nem tudhatjuk, talán soha nem is fogjuk megtudni. A motivációk skálája a figyelemelterelő, hatalmi érdekeket szolgáló provokációtól valamely történelmi vagy személyes sérelem megtorlásáig terjed. A klasszikus kérdésre – Kinek az érdeke? – most nem annyira egyszerű a válasz, mint a titkosszolgálati miniszter által tálalt fenyegető híreknél, az elhamarkodott ítéletalkotás pedig később kellemetlen következményekkel járhat. Elég az emlékezetes Mortimer-ügyre, a zsidó temető megrongálására és a Teve utcai rendőrpalotára kilőtt sorozatra gondolni, ahol a tények nem igazolták vagy legalábbis nem látszanak igazolni az előre gyártott, politikailag korrekt magyarázatokat.
A tettes és a motiváció egyelőre ismeretlen, de néhány tanulság azért már most levonható. A köztársasági elnök a napokban jelentette ki, hogy nem szabad napirendre térni az ’56-os események felett, a Kádár és Nagy Imre közötti választás ma sem magától értetődő mindenki számára. A temetetlen, lezáratlan múlt most aberrált módon üzent a mának. De a jogos felháborodást nem felejtve, szögezzük le: a halott politikus nyughelyének meggyalázása nem írja át a történelmet, nem kisebbíti az élő Kádár bűneit. Az igazi gyalázat, az ősbűn a kivégzett fiatal forradalmárokkal, az összedrótozva, meggyalázva, jeltelen sírokba elkapartakkal esett meg. Vagy azzal a medikával, akire ma, holtában is vérbírái vádjait köpködik a művészi szabadság nevében.
Kádár János gyilkos és áruló volt, amin az a történelmi tény sem változtat, hogy a megtorlás évei után összehasonlíthatatlanul élhetőbb országot engedélyezett alattvalóinak, mint amit azok a Rákosi-korszakban megtapasztalhattak. Bár az ötvenes évek elején ő is börtönben ült, a nemzetellenes kommunista diktatúra egyik kiépítője volt a kékcédulás választásokig, a Rajk-perig és még tovább is. Feldolgozatlan öröksége ma is nyomaszt bennünket, ami törvényszerű, hiszen a rendszerváltozás nem hozott valódi morális megtisztulást. Sírjának meggyalázói ettől a katarzistól lökték még távolabbra az országot. Gyalázat.