Csontváz szatyorban

S Z Ó L Ó

Visszakéri a Burját Köztársaság barguzini önkormányzata a csontvázat, amelyről a Megamorv-Petőfi Bizottság váltig állítja, hogy Petőfi Sándor földi maradványa. Tizennyolc éve hozták el Szibériából, kicsempészték a Szovjetunióból, sportszatyorban megjárta Amerikát, rejtélyes körülmények között visszatért Európába, most állítólag külföldi páncélszekrényben várja sorsa jobbra fordulását. Itthon nincs biztonságban, mondják az őrizői. Lehet, hogy tényleg létezik csontmaffia, és nemcsak pártfőtitkárokat, hanem burját asszonyokat is lop.
Szegény barguzini nő életében talán nem jutott túl a szomszéd falun, most meg micsoda kalandokat kell megérnie! Néhány színes fantáziájú férfiú ugyanis benne vélte felfedezni Petőfi Sándor földi maradványait emigyen: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg sincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval” – szólt Morvai Ferenc és Kiszely István győzelmi jelentése. Pedig jó lett volna kételkedni, ugyanis a csontváz alatt fakoporsóban egy huszonöt év körüli mongoloid, azaz burját férfi nyugodott. Vajon miért temették Petőfit épp egy férfival közös sírba? Csak nem…?
Hogy expedíciónkban mégiscsak megmoccant a kétség, mutatja, hogy bár már megtalálták Petőfit, tehát kegyeleti okokból is be kellett volna fejezniük a kutatást, tovább ástak, és feltártak még további sírokat, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy kísérletet tettek egy még jobb Petőfi megtalálására, vélekedik Kovács László régész a szibériai Petőfi-történet képtelenségét cáfolhatatlanul argumentáló vaskos könyvében. A hazai öröm is csak addig tartott, míg meg nem érkeztek az első fényképek. „Hej, de csinos menyecske!”, kiáltott fel láttukra Szentágothai János, a világhírű antropológus, és e mondattól egy pillanat alatt összeomlott a kalandos szibériai expedíció minden reménysége.
Ekkora blamázst valóban nehéz elviselni. Előbb magyar tudósok, azt követően DNS-vizsgálatok segítségével az amerikai védelmi minisztérium Fegyveres Erők Patológiai Laboratóriuma is megállapította, hogy a csontváz egy nőé. Ők aztán tényleg nem vádolhatók politikai elfogultsággal vagy szakmai féltékenységgel. Valamit kellett tehát mondaniuk megamorvéknak, s ők azt mondták: Ássuk ki Hrúz Máriát! Majd ő elárulja, rokona-e a barguzini csontváz. Végül is miért ne ásnánk, mondják sokan. Hát azért nem, mert Hrúz Máriának két fia volt, és nem született leánya. Így tökéletesen fölösleges megbolygatni az egyébként már többször áttelepített családi sírt.
Most megint helyzet van. Letelt minden türelmi idő, a burjátok tizennyolc év alatt sem feledkeztek meg a barguzini halottról, most már szeretnék visszakapni. És vissza is kellene adni, hogy végre békében nyugodhasson. A Külügyminisztérium hallgat, megamorvék meg megint előjönnek Hrúz Máriával. A hatóságok ellenállnak. Aminek nincs értelme, annak tizennyolc év után sincs értelme.
Fel kellene adni ezt a blöfföt! Vagy legalább bátrabbnak lenni. Nemrég megtanulhattuk, hogyan kell egy Simóka Kálmánné felügyelete alá tartozó sírkertből pártfőtitkári csontokat lopni. Esetleg Morvai Ferenc és Kiszely István is ásót ragadhatna! Hátha találnak végre egy férficsontvázat.