Harc Közép-Ázsiáért

Még Putyin hatalomra kerülése előtt megfogalmazódott a Kremlben, hogy az orosz érdekeket a világban az energiacégeken keresztül lehet a leghatékonyabban érvényesíteni. Az elmúlt években eme energiacentrikus külpolitika megvalósulásának lehettünk szemtanúi. Moszkva az energiatartalékok felértékelődésére alapozva tért vissza a világpolitika nagyszínpadára, ráadásul valódi teljesítményénél nagyobb súllyal, s lényegében erre a kincsre építi az ország elengedhetetlen modernizációját is.
Az adottságok ismeretében mindez logikus, az önmagát újrafogalmazó, céljai érdekében immár a korábbiaknál hatékonyabban fellépő Oroszország térnyerése azonban egyre több helyen sért közvetlen amerikai érdekeket. Az Egyesült Államok tehát mindent megtesz, hogy ott gyengítse a Kremlt, ahol a legerősebb, tehát az energiaszektorban. A leghatékonyabb módja ennek az lett volna, ha Amerika cégein keresztül közvetlen hatni tud e szféra irányítására. Ám ami simán ment a 90-es években, az egyáltalán nem működik a Putyin-érában. Részben ez generálta a Jukosz-ügyet, Mihail Hodorkovszkij ugyanis egyebek mellett azon mesterkedett, hogy az egyik nagy amerikai multinak adja el cége többségi részvénycsomagját, miközben stratégiai vezetéket készült építeni Kínába. Mára egyértelmű, hogy Moszkva még a stratégiai partnerként kezelt európai országok vállalatai számára is csak az részvénycserék révén enged korlátozott hozzáférést hazai energiamezőihez. Ez tehát nem járható út, így következő lehetőségként a piacra jutás megnehezítése jöhet szóba. Erről szól az elsősorban a gázszférában kibontakozott úgynevezett vezetékdiplomácia. Meghatározó az erőviszonyok jövőbeli alakulása szempontjából, hogy ki ellenőrzi a világ nagy tartalékait, illetve az innen induló vezetékeket. Ez a cél vezérli az amerikai stratégákat a Közel- és Közép-Keleten, s ezért jelent meg az elmúlt évtizedben Washington a kaszpi térségben is.
Mára már ez a régió a nagy energiajátszma talán leginkább szem előtt lévő terepe. Ezen belül is Közép-Ázsiáért harcol a Nyugat és Oroszország. Washingtont a hideg rázza ki attól a gondolattól, hogy a világ gázkészleteinek mintegy ötöde felett rendelkező Moszkva saját energetikai rendszeréhez köti a hasonló nagyságú tartalékokat rejtő Közép-Ázsiát. Ezért aztán mindent megtesz, hogy leválassza Oroszországról Kazahsztánt, Üzbegisztánt és Türkmenisztánt, s kiszorítsa e felértékelődött régióból Moszkvát. E törekvés mögött nem csupán üzleti érdekek húzódnak. A régió feletti befolyás ugyanis megnöveli Moszkva mozgásterét a stratégiai együttműködésre Kína, India és az Európai Unió felé is. Ami azonban Grúzia és Azerbajdzsán atlanti oldalra állításával sikerült a kaszpi innenső felén, az a jelek szerint nem megy a túlsón. Kazahsztán és Türkmenisztán ugyanis láthatóan Moszkva mellett kötelezte el magát. A gáz a Kaszpi-tenger keleti partja mentén építendő új gázvezetéken Oroszországon át jut el a világpiacra. Kazahsztán olaja számára sem keres újabb alternatív útvonalakat, amit egyértelműen jelez, hogy Nazarbajev elnök a krakkói energiacsúcs helyett Putyin társaságát választotta.
Moszkva két legyet ütött egy csapásra. Hosszú távra magához kötötte a komoly földgáztartalékokkal rendelkező, Nyijazov halála után kissé elbizonytalanodni látszó Türkmenisztánt, egyúttal komoly csapást mért a konkurens projektre, a Nabuccóra. Putyin mostani útja hosszú távra meghatározhatja a térség erőviszonyait, lehűtve az azok alapvető átrendezéséhez fűzött nyugati álmokat. Oroszország Kína és az Egyesült Államok mellett a közép-ázsiai régió meghatározó szereplője marad, míg Európának a jelenleginél jóval többet kell tenni azért, hogy ezt elmondhassa magáról.