Májusi ifjúság

Zümmög, döng a május, dalolva majálisozik az ifjúság, tódul ki a vurstliba, lendületben van, mint az ország. 2006, csak egy sörpisszentésnyire a választások után: pörög a ringlispíl, olvad a mézeskalács, tapad a vattacukor, a zászlók lengenek, lengeti őket a ligeti szél. Szédül bele az ifjúság, mint az ígéretekbe, jó ez a szédület-bódulat, nem is kell neki több, csak a viszkije meglegyen, ahogy az előd mondta, mert ha nem lesz, max lelécel nyugatra, ahogy az utód mondta, és csuda jó, gyönyörű az élet, az egész tavasz, akár a frakcióvezető arca, egy nagy mosoly, káprázatos, felhőtlen boldogság.
Zümmög, döng a május, egy év eltelt, s majálisozik megint az ifjúság, szédeleg megint, mondjuk most más miatt, úgy vágták állon a be nem tartott ígéretek, mint ligeti kéjnőt a láncos hinta. Hogy is volt? Kevesebb terhet, több lehetőséget és több biztonságot az ifjú seregeknek. Mi is jött? Mint a négyes metró fúrópajzsa kapcsán a Boros Bumeráng, pukkant nagyot az oktatásban Bokros Bajusz (a Lali királyok országa). És a kevesebb teher rögvest kötelező tandíjjá lett, a fejlesztéspolitikai államtitkár javaslata alapján a több lehetőség privatizált felsőoktatássá válhat, az esélyegyenlőséget tovább növelendő, bénítóan megdrágult az utazás, a diákkedvezményeken már csak pityeregni lehet. Hát így állunk a lendülettel, a sok kis pajtás már nem nagyon dalol. Ajkáról kifogyott; ideges. Ha felhallatszana, de nem hallatszik, tudnák a pulpituson, mi mást fúj estig kora reggel óta az ifjú sereg. Az, igen, az, akinek alsó középosztálybeli édesanyja a gyermeke érettségijének küszöbén – anyák napján – gondolkodhat azon, hogy majd eztán miből, hogyan. Hadd szomorítsa az anyát a gyerek, léceljen csak le nyugatra, ugye, mondjuk hajópincérnek az Atlantira, targoncásnak Dublinba, mozijegyszedőnek Münchenbe. Elfogytak a javak, odafentről most hiányt osztanak, egyre kevesebben pöröghetnek a nagy össznépi ringlispílen, a középosztály elfogy, a hátrányos helyzetűek maradhatnak a kaptafánál, a vidékiek, a „lentiek” a pesti, „fenti” egyetem helyett majd lógathatják a lábukat a hajdúbagosi meg pókaszepetki árokparton, ahová valók, a pedagógus szülők osztanak-szoroznak, hogy gázszámlára-e, autóhitelre vagy a gyerek tandíjára.
Az egyetem egyre inkább a kiváltságos pajtásoké, a húsosfazékban kotorászó szülők gyermekeié, azoknak jut több, akik eleve nagyobb eséllyel indulnak. A minőségi szakmunkásképzés is csak álom, meg aztán munkahelyek sincsenek, mint ahogy életpályamodellek sem. Tehetségek kallódnak a kocsmapultok körül, karikázzák az álláshirdetéseket, költők írnak szemetet bulvárlapoknak, bölcsészdiplomások hegedülnek apróért a sétálóutcán, tanárok pötyögtetnek használati utasításokat multicégeknek éjszakánként.
Így hát hiába zümmög, döng a május, az ifjúság sem olyan vidám már, mint a mókus, hanem lázong, olykor csuklyát húz, kendőt köt, utcára megy (a legalja kínjában csontokat ás ki, bankot rabol, és túszokat szed), de leginkább elfordul, kiábrándul, szorong. Kikapcsolja végleg a televíziót, mert unja a reformokról szóló hülyegyerek-agitkákat. Rosszul van a jelszavaktól. A megmondóemberek rezgő bajszától, az orrhegyekre biggyesztett méregdrága olvasószemüvegektől, a felvarrott mosolyoktól. Levegőt akar. Jövőt.
Nyikorog a hintalánc, zár a céllövölde, üresedik a placc, a vurstli, az ország. Rekedt hangszórókból, földön, égen zeng az újrakevert dal: Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság! Ritmusát visszhangozza a nagy büdös semmi.