Mindent kiszivárogtatok (XXII.)

BENKŐ VIKTOR
A – nem akármilyen! – festőművész kiállítását 2007. április 26-án, az Újlipótvárosi Klub Galériában így nyitottam meg. Tisztelt egybegyűltek! Engedjék-engedjétek meg, hogy a világ egyik legrövidebb kiállítás-megnyitását eszközöljem: Benkő Viktor képei nagyon tetszenek! (És már indultam is a festő felé, hogy mögötte valahol elvegyüljek a tömegben.)
(Majd visszaléptem a mikrofon elé:)
– Talán…ha apró észrevételt tehetnék… – De hogy jövök én ahhoz, hogy egy képbe belebeszéljek?! Inkább belefestek… (És elővettem egy festőpalettát, és egy ecsettel az egyik kiállított kép felé életveszélyesen közelíteni kezdtem.) (Nem tettem benne kárt, az eredetit láthatják a többi képpel együtt, még május 11-ig, ezen a fantasztikus kiállításon.)
– Azért készültem… (jeleztem… és felvéve a szemüvegemet, zakóm belső zsebéből egy papírt elővettem.)
Tisztelt egybegyűltek! Kellene valamit mondani könnyedén, játékosan és röviden. Számomra ezeknek a képeknek az összhangulata pont az ellenkezője a József Attila-i soroknak: „…repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz s lefekszik egyedül…” Pont az ellenkezője ennek a hangulatnak ez a festői világ, mert egyrészt a művész képein soha sincsen alvásra szánt este, mert mindenfelé lampionok, színes körték és villanyvasút-szemaforok világítanak, másrészt nincs egyedüllét, mert egy-egy képen minimum két-két macska található, és a macskák aránylag szaporák.
Az ablakok, ajtók, gyógynövényboltok, virág- és játéküzletek pedig télen-nyáron, éjjel-nappal nyitva vannak, kitárulkoznak a világnak. Képei maguk is ablakok tulajdonképpen, a természet eleven részei, olyan üdén és zsengén nyílnak, mint tavasszal a virágok. Ha lennének évszakok GROSS ARNOLDNÁL…
– Bocsánat… – Hol vagyok? …
– Elnézést… Holnap nyitom meg a kiállítását… és felcseréltem a papírokat… – Nem baj, akkor holnap majd a Benkő Viktorét olvasom fel…
– De hátha az övé is nálam van… (És benyúltam a másik belső zsebembe és megtaláltam.)
Tisztelt egybegyűltek!
Ha jobban megnézzük KAJÁN TIBOR karikatúráit…
– Bocsánat… Itt a környéken lakik…
Három a magyar igazság… (És benyúltam a zakóm oldalzsebébe és máris olvasni kezdtem:)
Kedves barátaim! Meghatottan állunk most itt, DR. KÖTELES CSABA, urológus sírjánál…
(Az említett Gross Arnold-kiállítás-megnyitót… amit úgy 1988 körül már elkövettem, azért most – ígéretemhez híven – kiszivárogtatom.

GROSS ARNOLD
(A bevezető már megvolt.) Gross Arnoldnál nincsenek borongós évszakok, mert az már ürügy lenne a borongásra. Emléklapjai az emberiség kollektív emlékezetéből valók, mindnyájunk által homályosan, egyszer már ismert, örökre elfelejtett emlékek ezek, de Gross Arnold ómódi, bebújós-állványos-harmonikás fényképezőgépe most már számunkra is megörökítette.
Mit?
Az édeni állapotot.
Gross Arnold újra benépesíti a világot. Ezek az emberek már örömre születtek, és igyekeznek boldogan élni, míg meg nem halnak.
Bár a képeken az emberek, állatok, növények és használati tárgyaik (még az elhasználtabbak is) kortalanok. Pont annyi idősek – még az idősek is –, amilyennek az alkotó eredetileg ábrázolta őket. Így marad fiatal – és nem elavult – az öreg pöfékelő ólomlokomotív, a repülőgép őse, a léghajó, a zene őse, a madárcsicsergés vagy a börtön őse, a kalicka… Mert a tárgyak fiatalságát hozza, kialakulásukban, amikor még kevesebbet ártottunk velük egymásnak. Olyan hamvasak, esendők ezek a ma már használati múlttal rendelkező eszközök, mint a kibontakozó eszmék… Amikor még nem követeltek igazolásukra emberéletet.
Gross felnőttjeinek is gyerektempóik vannak, mintha a még felnőttebb felnőttektől minduntalan kunyerálnák: hadd maradhassanak még egy félórát a képeken. De ennek ára van. Aki festővásznat tesz ki keresztbe egy Erzsébet hidat ábrázoló képen, maga is elhiszi, hogy nem ütheti el az autó. Aggódva nézünk fel Gross Arnold fantáziája által az élettől látszólag elrugaszkodott egére: nehogy ráessen onnan, „mint nagy darab kő, a valóság”!