(van-e pokol…)

Én nem tudom, hogy XVI. Benedek a média kedvence lesz-e. Amíg bíborosként II. János Pál legközelebbi munkatársa volt, ez a kérdés fel sem merült. A pápa alázatosan fenséges személyisége lekötötte és tökéletesen kielégítette a sajtónak a transzcendens és kegyes dolgokra irányuló, amúgy sem túl élénk figyelmét. Ratzinger bíboros újszerű, bár rendíthetetlen konzervatív nézetei csak ezen a szűrőn át jutottak el a közvéleményhez, így nem váltottak ki túlzott zavart és ellenkezést. Ám a bíborosból pápa lett, teológiája és filozófiája átkerült egy másik dimenzióba, gondolatai a szentséghez közelítenek, így a profán, velejéig e világi média egyes kijelentésein mélyen megütközik, és – legbelsőbb ösztöneinek engedve – botrányt szimatol.
A közvélemény-formálók, már csak a politikai korrektség okán is, idegenkednek a nem látható és nem tapintható dolgoktól, s felettébb idegesek lesznek – teszem azt – attól, ha a pápa a pokolról mint létező valóságról beszél. Amíg költészetről és képzeletről van szó, addig jöhet a sátán birodalmának legmélyebb bugyra vagy a hetedik mennyország mámora, de – a liberális etalon szerint – amit Dante megtehetett, attól a pápának óvakodnia illenék.
XVI. Benedek valóban utalt rá, hogy a pokol nem a fantázia szülötte, ha a bűn valós, és nem nyer megbocsátást, akkor a büntetés is az. Ám amíg korunk politikailag korrekt szelleme a börtönt ugyan helyénvalónak, a halálbüntetést azonban elvetendőnek ítéli, végképp megbotránkozik azon az állításon, hogy az ítélet, a halál, a szenvedés nem életfogytiglan, hanem örökre szól. A média attól tart, hogy az embereket egy ilyen pápai kijelentés még jobban eltávolítja az egyháztól, s a fenyegetés, amelyet – mint létező hely – testi-lelki kínjaival a pokol jelent, a hitet rombolja, és erősíti a szekularizációt. Földi életünkben minden következmény nélkül beszélhetünk ugyan pokoli kínról és mennyei gyönyörről, de mindez létezőként bizony cudarul megriasztja az embert. A média tehát aggodalmát fejezi ki.
A pápa nyilvánvalóan a legmélyebb értelemben tudja és hiszi, hogy Isten a tökéletes szeretet, a megbocsátás végtelen, s teremtményét, az embert a teljes, örök boldogságra szánta, és az üdvösségre készíti fel. Természetesen jól tudja azt is, hogy a poklot, az örök szenvedés helyét, miként azt számos művészi látomás bizonyítja, könnyebb elképzelni, mint az örök boldogságot. Az embert e világi félelmek és képzetek gyötrik, s amikor netán a pokolra gondol, a legrémesebb testi kínokra asszociál. A keresztény tanítás szerint a test feltámad, és halhatatlan a lélek, s nagy bűn terhét veszi az magára, aki úgy véli Isten végtelen kegyelmében bízva, hogy bármit megtehet. Ha hiszünk az öröklétben, ha hiszünk abban, hogy Isten Jézus áldozatával magához emelt bennünket, ha esendő voltunkban kerüljük a bűnt, hiszünk, remélünk és vágyakozunk, tudnunk kell azt is, hogy mindennek a lényege, középpontja és teljessége a szeretet. Jézus feltámadása után azt kérdezte Pétertől háromszor is: szeretsz te engem? Tőlünk számtalanszor ugyanezt kérdezi. Nyilvánvaló, ha nem szeretjük, ha elvetjük őt, a szeretetet vetjük el. S képzeljük el magunkat, halhatatlan lelkünket egyedül, egymagában, szeretet nélkül. Kell-e, hogy Isten büntessen, nem elegendő-e, ha mi magunk hátat fordítunk neki, hátat fordítunk öröktől való fényének és szeretetének?
Hitünk szerint a lélek halhatatlan és létezik, s a magányos lélek örök üressége a valóságos létező pokol.
Hogy kell-e nagyobb büntetés, s van-e reálisabb alvilág, mint a szeretet teljes hiánya, én nem tudom…