A celli restauráció

L U G A S

Ha nem is az utolsó, de bizonyára a legutolsók közül való. És persze nem is divatos, merthogy egyre-másra tűnnek el a klasszikus vasúti restaurációk – új korszak van, új idiotizmus, alig akad már helye holmi lassú és komótos evésnek. A resti nevű műintézmény is jobbadán emlék, nosztalgikus beszéd apró krúdys reminiszcenciákkal – elvágyódás; mintha hulltunkban is végleges elszegényedésünket kellene konstatálnunk. A helyükön mindenfelé sivár, átmeneti vasúti büfék alakulnak pár székkel és asztallal, de néhol, mint például a közvetlen környéken, Szombathelyen még az sem.
Én meg újra felfedeztem a régi restimet Celldömölkön, ezen a valaha szebb napokat megért vasúti csomóponton (újabban még az IC-vonal is elkerüli e hajdani vasutas-települést, amely a Budapest–Graz vonal kiépítésének köszönhette fellendülését). Vagy tíz éve írtam is róla, mert legalább tizenöt évig rendszeresen jártam arrafelé, és szinte minden alkalommal ültem is benne, mint afféle klasszikus úton járó – „csatlakozásra várva”. Ültem ott hajnali öt után a frissen sülő lángos olajszagú felhőjében, de csábító kávéillatokban is, a cserépkályha intim füstjében, hóban, fagyban és napsütésben, falusi piacozók, pályamunkások társaságában, pénzüket pénznyelő automatákba hajigáló örök vesztesek közt (egyszer ugyan nyerni láttam egy nagyhangú falusi embert), menüt fogyasztó hivatalnokok, vasúti főnökök és odaszokott ínyencek között, akik mindannyian pontosan tudták, hogy „Mikinél”, a vendéglősnél mindent, már ami a jobb vasúti restaurációkban lehetséges, pontosan megkapnak. Messze földön híres szalontüdők, kocsonyák, halászlevek, néha szarvaspörkölt, alkalmas időben pogácsa és házi nyújtású rétesek várták itt a jó előre felkészített gyomrokat. Kéziratot pakoltam ki vagy naplójegyzeteket írtam, s általában kávét ittam szódával, mintha valami kávéházban kéne nekilátni vagy bevégezni a napi penzumot. A „munkát”. De még csak nem is én voltam az egyszerű restiasztalból hivatali sarkot teremtő legjobb vendég, hanem a feleségem, aki majd húsz évig cipelte a pesti gyorsról leszállva táskáját (mindig nagy pakkokkal járt) tele kézirattal, levonattal és a fontosabb kéziszótárakkal, hogy kávéja mellé kis konyakot kérve rágyújthasson, és szemüvegét néha feltolva senkitől sem zavartatva elmerülhessen az előtte tornyosuló betűtengerben. Néha közösen ettünk valami napi menüt, de nem ez volt a jellemző. Így tartott ez, mint a mesében, amíg Lívia meg nem halt – bár pár éve átszoktunk Bobára, ahová kocsival jártam át, így megszűnt számunkra a celli resti különleges aurája. De benne fészkelt az egészben valami időtlen intimitás és az élet ezerszínűségének makacs bizonyossága. Mert hiába apró bosszúságok, mint például a takarító asszony söprögetése, ablaktisztítása olyankor is, ha esetleg bent ült a honpolgár, akárhogy is nyomták a lelket bizonyos nyugtalanító események vagy a napi tortúrák, s noha folyton figyelmezni kellett a csatlakozásra, Celldömölkön a hely és valami örök időtlenség szelleme lebegett a szívek fölött.
Krúdyról ismert, hogy akár Szepesbéláig, egészen föl Poprádig utazott, ha hírét vette új szakács érkeztének egy-egy vasúti restaurációba – könnyedén meg is tehette, hisz, ó, közlekedési reform, akkoriban még vasúti ingyenjegy járt a hírlapíróknak, és Szepesbéla az volt, ami: vidéki porfészek a Monarchia egyik eldugott sarkában. Ám ahol, minő furcsa distancia, mégiscsak érdemes volt kisebb örömökkel jutalmazni az elfáradt testet; ahová jólesett „darab időre” eltűnni a székesfővárosból – család, munka, boldogtalan szerelmek elől, és megkóstolni az új fickó vagy új asszonyság becsináltját, kispörköltjét vagy egyéb specialitását. S ahol derűs békében akár le is lehetett szopogatni a csontokat és friss kenyérrel kitörölni a tányért, de lármát illett csapni, ha örök gondatlanság, kunkorodó hajszál került a levesbe. És így tovább. Ezek voltak azok az „ebédelőállomások”, amelyeket a „boldog Vendelinek” (Krúdynál az alteregó Privát úr, aki minden vendéglőt jól ismer a körúton, mindegyiknek jól tudja „valamely hibáját, és már előre káromkodott magában, hogy vajon mivel fogják lefőzni, felbosszantani”) – szóval a Vendelinek, a Privát urak és Szindbádok híressé tettek. Olyannyira, hogy Püspökladány, Nyíregyháza vagy Sátoraljaújhely restaurációi toposzokká váltak a róluk szóló nosztalgikus textusokban, ahol a szerzők legszívesebben emigrálnának valami homályos, boldognak gondolt békeidőkbe. De én nem az időutazás csábítása miatt kerestem fel újra az azóta szinte csak feljavult celli restit – itteni születésű író barátom (Fehérlófia) még lakóhelyén, Groningenben is emlegeti azt a pájslit, amelyet az ősök sírjának meglátogatásakor sosem mulaszt elfogyasztani. És nem is csupán „Miki” (azaz Dancs Miklós vendéglős) miatt, aki korábban már meghívott sági pincéjébe, és megkóstolhattam savas királyleánykáját, amellyel mindenféle díjakat nyert borversenyeken, vagy csak részben, mert jól tudom, hogy mindennek, ami ebben az utolsónak is gondolható restiben történik, ő a lelke. Hanem az egészért – például olyan vendéglős ő, akivel öröm beszélgetni, mert mint a régiek, büszkén ügyel a vendégre, atyafiságosan, de nem tolakodóan szóba ereszkedik vele, ételbeli tippeket ad, és sosem mulasztja el megérdeklődni, ízlett-e a vadpörkölt. Legutóbb azt tanácsolta, kóstolnám meg a húslevesét házi metélttel, külön tányéron kihozott főtt hússal, s aztán rántott fogast ajánlott újkrumplival és uborkasalátával. Fizettem az egészért nyolcszáz forintot. Krúdy-Szindbád is, akár egy műremek darabkáit, megengesztelődött lélekkel vizsgálta volna a csontos hús enyhe kövérségét, a fogas porhanyós, könnyed ízeit vagy azt, hogy az uborkasaláta darabkái bizonyosan a kellő időben találkoztak a gyenge fokhagymával. Ebből is látszik, a celli restis nem akármilyen, magára adó szakférfiú. Hát ha még azt is tudná ez a Krúdy-Szindbád, hogy a resti menüsora is ügyesen és változatosan van kiegészítve: hétfő vadnap (általában szarvaspörkölt mindig kapható), a kedd a pacalé, a szerda a halaké és egyben rétesnap is; Erzsi néni nyújtja-ízesíti – így kapható a restiben szezon szerint almás, meggyes, káposztás, túrós, cseresznyés és tökös-mákos rétes. A csütörtök viszont mindig a szalontüdőé zsemlegombóccal. Péntek: tésztanap. „Miki” szereti és megbecsüli még a gourmand-t is: legutóbb külön kérésre angolnát sütött, tatárbifszteket készített (aminek Celldömölkön nincs nagy keletje), malacot sütött egészben vagy rántott bikatököt, éspedig nem olajban, hanem zsírban kisütve régi, nyeles serpenyőben. Ám ha akadna a celli restinek valami kritikája Krúdy-Szindbádtól, egyedül talán az volna, hogy a bor nem az igazi – márpedig a borivó ember olyan kényes az ízlésére, mint a keleti mesék királykisasszonyai, ahogy Márai jegyzi meg Krúdyról. Vagyis a kritika az lenne, hogy vajon miért nem a híres sági, esetleg kis-somlyói borokat mérik ki Celldömölkön. Balatonit vagy olcsó kannásakat – ám ennek kibeszélése, hogy tudniillik Magyarországon miért nem lehet iható helyi borokat kapni, nagyon messzire vezetne. De mint sági szőlősgazda, a celli vendéglős is tisztában van a jelenbeli környülállással, s ha hallaná a neheztelést, bizonyára némi külön kedveskedéssel enyhítené a legkritikusabbak szívét.