Mi történt?

Azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy Angela Merkel és az uniós vezetők miként értékelik a csúcson elért megállapodást, ugyanis tőlük saját teljesítményük iránt elvárható a hurráoptimizmus. E kincstári derűlátásra mindenesetre jellemző, hogy a múlt héten Benita Ferrero-Waldner külügyi biztos egy szűk körű összejövetelen a Financial Times Deutschland újságírójának az uniós bénultságot firtató érdeklődésére félig tréfásan azzal kérdezett vissza, hogy nem is érti, milyen bénultságról beszélnek akkor, amikor az EU működik. Abban persze a szombat hajnalban véget ért csúcs után már mindenki egyetért, hogy az unió történetének legnagyobb zsákutcájába került, és onnan akár végzetesen súlyos sebekkel is kikerülhetett volna, ha nem sikerül kompromisszumokat elérni. Egyetlen példa arra, hogy az idegek mennyire pattanásig feszültek a csütörtökön megkezdett csúcstalálkozó idején: a máskor mindig a szenvtelen bürokrata képében fellépő José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a BBC Világszolgálatában feldúlt arccal két alkalommal is szinte kiabálva kérdezte, hogy a britek miként merészelik kormányuk azon indítványát bírálni, amiért az uniós szerződést (így hívják immár az alkotmánytervezetet) a parlamenttel akarja ratifikáltatni, nem pedig népszavazással, vagyis, mint a bírálók kifogásolták, a „hátsó kapun át” elfogadtatni? „Hogy mondhatja a világ legrégibb parlamenti demokráciájában valaki, hogy a Westminster hátsó kapu?” – méltatlankodott Barroso, aki tegnap hatalmas megkönnyebbüléssel fejezte ki örömét a Bild című német lapnak az egyezségek fölött, amely magában foglalja a teljes „állásban” foglalkoztatott uniós elnököt, a külügyminisztert, a felállítandó diplomáciai szolgálatot, az áramvonalasított Európai Bizottságot és a „minősítettebb” többségi szavazást.
Miközben a hivatalosságok a meghosszabbított csúcson elérteket méltatják, a nem hivatalos nyilvánosság már szinte annyi képet mutat, mint ahány az értékelő. „Szerény győzelem” – így ismerteti a vezető francia lap, a Le Monde a Brüsszelben elért eredményeket, míg az angolszász sajtó nagy része megrökönyödését fejezte ki, amiért Nicolas Sarkozy francia elnök súlyos csapást mért az EU liberális kereskedelempolitikájára, vagyis „a szabad verseny dogmájára”. Sarkozynek ugyanis sikerült kivetetnie a szerződésből a „torzításmentes verseny” kifejezést, és ezzel, panaszkodik a globális, neoliberális Financial Times, a nemzeti ipar védelme és maga a „védelem” szó a kereskedelemben nem tabu többé. A brit konzervatív ellenzék pedig azonnal nekiment a szerdán leköszönő Tony Blairnek, mert az „kiárusította Nagy-Britanniát” azzal, hogy a miniszterelnöknek nem sikerült jogilag kötelező módon „kivennie” a brit külpolitikát az uniós szerződésből, mert a kivétel csupán „szándéknak” érthető. Blair szerint azonban nemcsak hazája külpolitikájának önállóságát védte meg, de ugyanez történt a védelmi politika, a büntetőjog, a szociális és adózáspolitika terén is. Az ellenzék nem hisz Blair értelmezésének, és máris követeli, hogy népszavazással hagyják jóvá a szerződést. Újabb bukás a levegőben?
A saját nemzeti érdekeiket foggal-körömmel védő lengyelek szintén elégedettek, hiszen 2017-ig késleltették az európai tanácsi képviseleteik számának megkurtítását. Hogy addig mi lesz a szerződés sorsa, azt a Visztula és a Szajna között nem sokan tudnák ma megjósolni.
Gyurcsány Ferenc szintén optimistán nyilatkozott, amiért az új szerződés már elismeri a kisebbségi, s ezen belül a nemzeti kisebbségi jogokat. Hogy ez az új szöveg miként védi meg Malina Hedviget és a határon túl a kétnyelvűség jogát, arról viszont vannak sejtéseink.