Mindent kiszivárogtatok (XXVIII.)

ELMÉLKEDÉS
A TISZTELETRŐL
(CSAK AZ ABSZOLÚT TÖKÉLETESSÉG IRÁNYÁBAN)
– Megtervezett világban lehet emberileg remélni, vidámnak lenni, hisz „nem történhetik velem” semmi. Ha semmi sem sikerül, ha életem atomokra hull, ha semmire sincs kilátásom többé, még akkor is sérthetetlenül megmarad belső titkom, abszolút jövőm. Ha és amilyen mértékben beleveszem magam ebbe a Titokba, akkor és annyiban sikerült az életemben az, ami lényeges.

(AZ EGZISZTENCIÁLIS HIGGADTSÁGNAK
EZT AZ ALAPHANGULATÁT)
– Kellene a kereszténynek a világba sugároznia. Kellene! De hát… nézzünk csak egyszer már őszintén… (templomjárásunk előtt és után), nézzünk egyszer – ha kiálljuk! – báránybőrünk mögül: farkasszemet magunkkal! Illetve, én! Mást nem rántok magammal. (Ezt nem Boros László, jómagam… rossz! vetem most papírra.)

(AZT AZ ÉLMÉNYT)
– Kellene a kereszténynek a világba sugároznia, hogy az élet csakugyan „zöld jelzést kapott”. Abszolút jövő terül el előtte. Legyünk hát olyan emberek, akik tovább is előrehaladnak az élettel. Ráadásul ez a magunkban hordott abszolút titok egyéni kegyelem, személyes misztérium, pótolhatatlan karizma. Én, ebben az én egyszeri életemben, valami pótolhatatlant hordok magamban: abszolút feladatot.

(HA NEM VAGYOK JELEN A VILÁGBAN)
– Ha nem valósítom meg emberi tökéletességemet, akkor nemcsak „valami” hiányzik a világból, hanem elsötétedik, fénytelenné válik a világ. Nélkülözhetetlen vagyok az egész világnak.

(A MÁSIK EMBER NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGÉT BEBIZONYÍTANI)
– Szóval, tettel, vele-létemmel, és egyáltalán egész magatartásommal – ez a tisztelet. Még nem barátság és nem szeretet, de helyet teremt a világban a barátságnak és a szeretetnek, mindent átfogó rokonérzés az idegen lét iránt.

(AKI „BELEDOLGOZZA MAGÁT”)
– Az egyetemes elvi rokonérzésnek ebbe a magatartásába (és hogy ez milyen nehéz, azt már mindannyian megtapasztaltuk), tehát a tisztelet erényét gyakorolja, abban kifejlődik a „személyiség”. Önmagának odaadásával, az önmagáról való megfeledkezéssel új lényeg jön létre benne. A másik személy tisztelete által saját személye csakugyan „önmagává” válik, ő maga is lényeget hordó középpont lesz, átéli azt az egzisztenciális folyamatot, amelyet ezzel a kifejezéssel jelölhetünk meg: önmagunkká válás.

(SAJÁT EGZISZTENCIÁNK TISZTELETE)
Miközben ugyanis bizalmat ajándékozó és páratlan, abszolút mivoltát elismerő magatartással közeledünk a többi ember felé, fölfedezzük, hogy saját egzisztenciánk is „tiszteletre méltó”. Sajátságos folyamat ez. A személyiség szilárddá s ugyanakkor simulékonnyá válik. Ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Az állat szilárdan „körülírt” lény, ösztöneitől vezetve biztosan, szilárdan él környezetében, a sokszor elkeseredett létküzdelem ellenére.

(EZZEL SZEMBEN AZ EMBER)
– Kezdettől fogva helyét keresi a világban; e keresés folyamán gyakran megbotlik, gyakran eltéved. Labilis, excentrikus, egzisztenciálisan még nem szilárd, bizonytalan. Ezt a „megszilárdulást”, saját életünk, saját személyünk megtalálását neveztük az imént önmagunkká válásnak. Úgy megy végbe, hogy az ember a másik emberben fölfedezi az abszolút jelleget, és ezt tisztelettel illeti. Akkor lesz lényegében emberré, amikor elismeri a többiek lényegét. Ezzel kiváltja saját létének mélyből kibontakozó növekedését.

(AZ ILYEN EMBER)
– Mint már jeleztük – higgadt. Olyan méltóságot, olyan szent jelentőséget fedezett föl az életben, amelyet semmiféle külső veszély nem fenyegethet. Ezért csendes kiegyensúlyozottságban él. A különféle élethelyzetek, szenvedés és öröm, veszedelem és ijedtség nem egykönnyen hozzák ki a sodrából. Így gyakran a közelébe kerülők is észreveszik, hogy emögött a higgadtság mögött nagy szellemi izzás él. Nem pusztító, hanem alkotó és fenntartó jellegű.
– a jövő héten folytatom –