Naggyá tett ország

Az idegességnek nyoma sem volt. A miniszterelnökről nem dőlt patakokban az izzadság, nem rángatódzott az arca, a hangja nem emelkedett sikoltozó magasságokba, a tenyerét is inkább elégedetten dörzsölte, nem a gombás bőrfoszlányokat tépkedte róla. Szinte már megható volt az igyekezete, hogy szónoklata közben normális embernek hasson, ám hiába próbált uralkodni magán, a feladat meghaladta a képességeit. Pedig nem is volt túl szenvedélyes, még csak nem is gesztikulált túl szélesen, a szavai mégis jelezték, a kormányfőt komoly mentális gondok gyötrik, még akkor is, ha nem hajlandó tudomást venni azokról.
A törvényhozás nyári szünete előtt elmondott szónoklatát egy szívhez szólónak szánt családi metaforával indította. A szülők, a nagyszülők úgy okítják, korholják az éretlen nebulót, hogy ha vinni akarod valamire, ha sikeres akarsz lenni, akkor tenned kell érte, erőfeszítéseket kell tenned. A nemzetet is csak így lehet naggyá tenni, az ország polgárainak közös erőfeszítése árán. Ez bizony így igaz, a családban éppúgy, miként a nemzet esetében. Gyurcsány csak azt az apróságot felejti el, hogy a családokban nem szokták kifosztani és megnyomorítani a gyermekeket, mielőtt önállóságra intik őket. Talán csak a koldusmaffiában szokás kizsebelni, lebetegíteni a kiszolgáltatott kölyköket, majd az utcára lökni, hogy boldoguljon, ahogy tud, egyedül. Egy olyan országban, ahol a gyermekeknek legkevesebb 40 százaléka létminimum alatt él, semmi felemelő nincs az újabb közös erőfeszítések és áldozatvállalások ígéretében. Egy ilyen országban csak egyetlen ígéret lehet lelkesítő és reményt keltő: az, hogy felelősségre vonják azokat, akik ide juttatták az országot. Hogy „klasszikust” idézzünk, igazán szem- és gyomorforgató, ha az, aki lendületesen tönkretette az országot, most közös erőfeszítésekről meg a nemzet naggyá tételéről szónokol. Ezen még az sem segít, hogy Gyurcsánynak van egy űberolhatatlan aduja, amivel naggyá tenné Magyarországot. Ugyanis a nemzet felemelkedésének, a nép boldogulásának, a gazdaság fellendítésének záloga, egyedül lehetséges eszköze a vizitdíj. A vizitdíj helyrebillenti az állampolgárok identitását, megoldja az egészségügy problémáit, megalapozza a társadalmi igazságosságot. Mert nem igazságos, hogy a Rózsadombon jobb egészségügyi ellátáshoz jutnak egyesek, mint Battonyán. S ezen a ponton mintha önkritikus húrokba csapott volna a kormányfő, szégyennek nevezte, hogy egyeseknek milliós adózatlan jövedelem jut, és az ellenzék nem kezdeményez népszavazást eme jelenség ellen. A miniszterelnök pontosított később, mondván, ezek a visszataszító, nagy jövedelmű népnyúzók az egészségügyben találhatók, s nem mondjuk a kádkőiparban. Úgyhogy szégyenkezniük csak a jól kereső orvosoknak kell, a lízingben utazó ingatlanspekulánsok, az állami megrendelésekből tollasodó vigécek továbbra is a nemzet büszkeségei maradnak.
Mi meg maradjunk a beszéd lényegénél: a vizitdíjnál (amit sajnos veszélybe sodor az OVB tegnapi felelőtlen döntése a népszavazási kérdések hitelesítéséről). Ez az igazán jelentéktelen 300 forint hihetetlen dolgokra képes. Nemcsak arra, hogy az ország minden pontján, minden egyes betegnek egyformán magas szintű egészségügyi ellátást garantál, hanem még a teremtés megbomlott rendjét is helyreállítja. Mert amíg nem volt vizitdíj, addig a szombatokon és vasárnapokon sokkal kevesebb gyermek született, mint hétköznap. Bizony, eddig hálapénzt adtak a szülészorvosnak, aki a hét végén nem akarta levezetni a szüléseket. Bezzeg a vizitdíj hatására még arra is hajlandó lesz, hogy mesterségesen megindítsa a szülést, lehetőleg szombaton, amikor a család is jobban ráér látogatni. De nem elég, hogy a vizitdíj naggyá teszi az országot, menni kell tovább. A miniszterelnök szerint végre megindult az „egy helyben topogó, nagy hajó”.
Politikai uborkaszezonra soha még ekkora szükség nem volt.