Nem emléknap?

A bácsikám 1945 után alkalmi műszaki rajzolásból, művészi festésből élt. Csodálva bámultam remek rajzeszközeit, finom ecsetjeit. Ceruzáira, akvarellpapírjaira, de a rajzszeges dobozára is rá volt írva, nyomtatva: „Veszszen Trianon!” Gyárilag, minden pillanatra szóló emlékeztetőül, minden magyar számára. Az így megjelölt használati tárgyak csak a csonka Magyarországon belül forogtak, az utódállamokban büntetés járt az ilyen eszközök, könyvek, térképek birtoklásáért, rejtegetéséért. 1945 után tovább tiltották már idehaza is, az öreg kellő óvatossággal vette elő e szomorú relikviáit. Babits Mihály verseinek 1961. évi gyűjteményes kiadásában megcsonkították a Dal az esztergomi bazilikáról és a Hazám című verseket, az Erdély, az Áldás a magyarra és a Csonka-Magyarország című költeményeit pedig egyszerűen kihagyták a kötetből, mert „irredenta hangjukkal sérthetnék szomszéd népeink nemzeti érzését”. Enynyit a múltról, ugorjunk a mába!
Tegnap volt a trianoni békeszerződés 87. évfordulója. A hét végén kisebb-nagyobb magyar közösségek: civil szervezetek, egyes települések és településrészek önkormányzatai, kulturális egyesületek, határon inneni és túli politikusok, egyházi és baráti körök méltóan megemlékeztek történelmünk e gyászos napjáról. Az Országgyűlés ellenzéki képviselői közül többen részt vettek emlékező gyűléseken, s kemény szavakkal figyelmeztettek a három emberöltővel ezelőtti nemzetgyilkosság máig ható következményeire. A Fidesz és a KNDP az évforduló alkalmából törvényjavaslatot terjesztett be, amely szerint június 4-ét, a diktátum aláírásának napját a magyar összetartozás napjává kellene nyilvánítani.
A hétfőn megjelent kormánypárti újságok tüntető közönnyel számoltak be minderről. A Népszabadság egy érdektelen fotóval, képaláírással tudósított az országszerte megtartott rendezvényekről, a vezető publicisztika az időszerűtlen „trianonozást” kárhoztatta; a Népszava az MTI híreit idézte és egy olyan publicisztikát közölt, amelynek szerzője összetolta a két világháború közti revánspolitikát és a „szlovák suhanc által Nyitrán megvert magyar lány” példáját. Csakhogy éppen Malina Hedvig nagyon is aktuális esete mutat rá, hogyan él tovább Trianon gonosz szelleme, hiszen a minden jel szerint a magyar kisebbséghez való tartozása miatt bántalmazott szlovákiai lány ellen már egy egész hatalmi-politikai gépezet vonul fel visszájára ferdíteni a történteket. Ugyanilyen erőszakos esetekről hallhattunk Szerbia (még) magyarok lakta vidékeiről, és csöppet sem előny ma magyarnak lenni Romániában, Ukrajnában. Az európai csatlakozás ténye mit sem oldott meg az évtizedes szomszédsági konfliktusainkból: a szigetközi Duna-vízlopás ügyében – a hágai döntőbíráskodás dacára – nem léptünk előre, az erdélyi és kárpátaljai vízgyűjtő területekről bármikor a mi Tiszánkba folyhat az ipari méreg, a megtörtént károkozásokban remény sincs jogorvoslatra, sőt a hírhedt osztrák bőrgyár is egykori magyar településről ereszti a mocskát a Rábába.
A legocsmányabb megnyilvánulás egy liberális politikus részéről hangzott el tegnap. A debreceni évfordulós megemlékezés kapcsán az SZDSZ Hajdú-Bihar megyei elnöke, bizonyos Gadus István közölte, hogy a „liberálisok mélységesen elítélik a Trianon-szindrómát”. Kijelentette, hogy „június 4-e nem nemzeti ünnep, nem is emléknap”, ezért magyarázatot követel, miért vesz részt rajta a város vezetése. Ennyi jut tehát az eszébe a gyászos évfordulóról egy mai magyar szabadelvű politikusnak. No comment.