Régvolt nemzedékek, hős katonáink emlékét őrzik

Magyar falvakban, városokban katonaszobrok, harci jelenetek bronz domborműveken emlékeztetnek azokra az ismert és ismeretlen hősökre, akik életüket áldozták az első és második világháborúban. A kommunizmus évtizedeiben tilos volt nyilvánosan emlékezni a második világégésben elesett magyar katonák százezreire. Ezt a tilalmat a rendszerváltás oldotta fel. Azóta ismét száz és száz faluban, még a határon kívüli magyar településeken is emeltek második világháborús emlékműveket az elesett katonák tiszteletére. A Fidesz-kormányzás alatt törvényt hoztak, így 2001 óta ismét állami ünnep a hősök napja. Vasárnap Nagykátán, a hősök napja alkalmából nagyszabású honvéd-hagyományőrző emlékünnepséget rendeztek a kisváros lakói.

A hősök napja, a hősök vasárnapja ünnepélyes megemlékezés hagyománya a hősi halott honvédekről május utolsó vasárnapján az első világháború éveire nyúlik vissza. Báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915-ben a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre elesett hőseit név szerint bevési…” Tisza beterjesztése alapján a képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot. Ebben elrendelték, hogy „minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel”. Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása.
Nagykátán a múlt emlékeinek tisztelete, a hagyományőrzés természetes velejárója a mindennapi életnek. A városka főterén, a katolikus templom mellett három emlékmű tiszteleg a honvéd hősök emléke előtt. Az 1800-as évek végén felavatott korinthoszi oszlopfő az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban elesett nagykátai és tápióbicskei hős honvédeknek állított emléket. Az első világháborús katona bronzból készült szobra zászlót tartva készül a rohamra. A talapzatba bevésett száznál is több név jelzi, hogy a haza védelmére sokan fogtak fegyvert. Volt olyan család, amelyből hat férfi is odaveszett. A műút mellett felállított második világháborús emlékmű a közelmúltban készült.
A múlt hét végén Nagykátán a templomtéren a szokásos vasárnapi csendet a hagyományőrző huszárok felvonulása törte meg. Magó János kádármester saját erőből, saját pénzből elkészítette Gábor Áron rézágyúja pontos mását is. A főtüzéri egyenruhába öltözött mesterember azt mondja: ők Gábor Áron utódai. Aztán érkeztek a népviseletbe öltözött leánykák és a nagykátai iskolás hagyományőrzők, ifjú tüzérek ’48-as honvédtüzér egyenruhában. Itt voltak Nagykátáról, Tápióbicskéről a ’48-as tüzérek, de képviseltették magukat a nagykátai, a jászfényszarui lovas huszárok, a dabasi és a váci hagyományőrzők, valamint a nemzetvédelmi egyetem fiatal tisztjelöltjei is. Eljöttek még Innsbruckból is a hagyományőrző osztrák hegyivadászok, akik az Osztrák–Magyar Monarchia egyenruháját öltötték magukra. Káplár Béla, a nagykátai honvédtüzér hagyományőrző csapat parancsnoka szervezte az ünnepséget, aki k. u. k. (kaiserlich und königlich – császári és királyi) szürke katonai egyenruhában, piros parolival feszített, fekete csákóval, tiszti csizmában, oldalán karddal.
– Katona hőseink tisztelete tart minket össze – magyarázta Káplár Béla, aki fontosnak tartja azt is, hogy arra az elfeledett, halálukban is meggyalázott nemzedékre emlékezzenek, akik a Don-kanyarnál vagy a Szovjetunió más harcterein haltak meg. – Értük szól ma a harang, értük gyújtunk ma gyertyát, az ifjan elvesztett életükért – mondta. Fia, Káplár György is hagyományőrző, ő második világháborús egyenruhában vonult fel, őrmesteri rangjelzéssel. Hamar József ezredes a Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület nevében jött el, ő negyven éven át tüzérként szolgált. Szerinte a múlt ismerete nélkül nem tervezhető a jövő. A tér lassan megtelt érdeklődőkkel, vendégekkel, hozzátartozókkal. Nagykátán alig van olyan család, amelyik ne veszítette volna el valamelyik családtagját. Először az első világháború áldozatai előtt tisztelegtek, elhelyezték az emlékezés koszorúit az emlékműnél. Egy idős asszonyt, Barad Istvánnét szólítottam meg. Elmondta, hogy az első és a második világháborúban is elvesztette egy-egy hozzátartozóját. Nagyapját nem ismerte, mert meghalt az első világháborúban. Tizennégy éves volt, amikor elvesztette édesapját, aki az orosz fronton esett el. Évtizedekig csak szűk családi körben lehetett róluk emlékezni. Tizenhét éve a családdal minden évfordulón itt vannak.
Farkas László a második világháborúban elesett unokabátyja miatt jött el. Kötelességének érzi a főhajtást. Patócs Istvánnak pedig a nagybátyja halt meg az első világháborúban valahol Oroszországban. – Megtesszük, amit meg kell tennünk – mondta. Nem maradtak el az emlékezés virágai, egy-egy szál fehér szegfű, a koszorúk a második világháborús emlékműnél sem. Ott is eldördültek tiszteletadásként Magó János ágyújából a díszlövések. A Molnár család több hozzátartozóját is elveszítette. Az idős asszony édesapját, Molnár Gábort nem is ismerte, meghalt a Don-kanyarban.
Az emlékünnepség végén Vér János, a tápióbicskei honvéd hagyományőrzők elnöke és felesége főzött a szervezőknek és a vendégeknek a Nagykátai Katolikus Legényegylet központjában. Igazi magyaros, katonás étel készült két kondérban: babos káposzta. A terített asztal mellett a fiatal, hagyományos egyenruhába öltözött nemzetőrök, huszárok, tüzérek nyelve is megeredt. Megnyugtató, hogy egyre több fiatal nem érzi szégyennek, kényelmetlennek a múlt hagyományainak tiszteletét, ápolását, a hagyományos öltözékek viseletét.
Az emlékünnepség mottóját Garay János költő egyik versében találták meg a szervezők: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket, / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket.”