A nagy zuhanás

Egyáltalán mi az, hogy valóság? Ezt az örökzöld filozófiai kérdést manapság már nemcsak hivatásos gondolkodók teszik fel, hanem mi, átlagemberek is; kénytelenek vagyunk, mert rendre tapasztaljuk, hogy a tények – melyeket pedig sokáig makacs dolgoknak hittünk – a politikai széljárásnak megfelelően hajladoznak összevissza. Márpedig a valóságra vagyunk kíváncsiak, úgy metafizikai, mint köznapi értelemben. Tudni akarjuk például, mi van a kormány politikai lózungjai és reklámjai mögött.
Egy ország gazdasági helyzetét különféle mutatók segítségével szokás vizsgálni. Ám ezek megbízható voltába vetett hitünk meginog, ha azt látjuk, hogy bizonyos körülmények – például az, hogyan viszonyul a hatalomhoz az adatszolgáltató – módosíthatják a tényeket. A nyilvánosság elé lehet tárni egy elszegényedő országban a szegénység felszámolására utaló számsorokat is; de e számokat hiába kínálják oda az éhes kisiskolásoknak. Az éhség egyszerű, konok tény, felülírja a hazugság adatsorait.
Azok a tények, amelyeket a Világbank a napokban Magyarországról közölt, olyan egyszerűek, akár az éhség. Kár lenne e befolyásos intézményt a valóság egyedüli letéteményesének tartani, de azért rögzítsük: nem áll érdekében a magyar kormány lejáratása. Sőt, mivel a kormány a szabadpiaci globálkapitalizmust képviseli, ami a Világbank szívének is kedves, nem pedig egy vele vitában álló gazdasági doktrínát, még hitelesebbnek tekinthető a kemény kritika. A jelentés szerint hazánkban folyamatosan romlik a kormányzati munka hatékonysága. Sokat gyengült a közszolgáltatások és a közigazgatás minősége, egekig nőtt a korrupció. Rengeteget romlott a demokrácia állapota, nevezetesen a gyülekezési, a szólás- és a sajtószabadság. (Hasonló tényeket állapított meg alig egy hónapja a világ legnagyobb liberális jogvédő szervezete, az Amnesty International is.)
Igaz, a civil szféra aktivitása erősödött, de e körülmény a többiből következik: ahol megalázzák, kizsigerelik a társadalmat, ahol a kormány visszaél hatalmával, ott sorra jönnek létre – amíg lehet – az alternatív szervezetek. Ha a civil (polgári) világ megélénkült, az nem egy demokratikus kormányzásra adott társadalmi válasz, hiszen ilyen kormányzás hazánkban évek óta nincsen. E civil aktivitás oka épp a hatalommal szembeni dac.
Mi a valóság? – kérdi a bibliai történetben a hatalom képviselője, Pilátus. Válaszul a megkorbácsolt názáreti tanítómester önmagára mutat: a valóság én vagyok. Ez többek közt azt jelenti, hogy a valóság megismerhető. S ha így van, előbb-utóbb hiábavalóvá lesz minden ferdítés. A tények megmakacsolják magukat, s a valóság győzni fog – nemcsak metafizikai, hanem köznapi értelemben is. S a hazugság természetes sorsa, hogy lelepleződik és elbukik.
A Világbank jelentése a polgári értékrendet valló emberek számára – akik sosem hittek ennek a koalíciónak – egyetlen biztató elemet tartalmaz, és ez a kormány politikai instabilitása. A washingtoni bankközpont az instabil politikai helyzeteket természetesen nagyon nem szereti, de ha valakinek a szeretetére vágyunk – amennyiben javasolhatom –, az ne a Világbank legyen. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy diktatúra stabilizálódik. Ha örül a Világbank, ha nem: a kormány zuhan, és ez jó hír; erre utalnak azok a hazai adatok is, amelyek a koalíció sosem látott népszerűségvesztéséről szólnak.
Remélhetőleg magával fogja rántani a hatalom mindazokat, akiket a kezében tart. De nehogy az országot rántsa magával! Ezért kell erős civil szféra és hiteles ellenzék. Ezért kell szabadnak maradni és a valóságot keresni, állhatatosan.