(kitől lehet tanulni…)

Én nem tudom, hogy azok a haszidizmus vallási irányzatához tartozó zsidó bölcsek, tanítómesterek és „csodatévők”, akik a XVIII– XIX. században a szeretet és Isten alázatos földi szolgái voltak, milyen üzenetet közvetíthetnek tetteikkel és szavaikkal a XXI. századi kereszténynek. Annyi biztos, a haszidokra hitük, vallásuk és csodatévőnek tartott tanítómestereik, a cádikok korlátlan tisztelete volt jellemző, ami szekularizált korunkban elképzelhetetlen. A cádikok pedig olyan jámborságot, alázatot, hitbéli szilárdságot, az egész életet uraló Isten- és emberszeretetet tanúsítottak, amely gyűlölettel és irigységgel áthatott világfiainkból lenéző szánakozást váltana ki.
Engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam Martin Buber Haszid történetek című kötetét, azzal a hittel, hogy ugyanúgy, miként nekem, számos megértésre és jóindulatra törekvő keresztény olvasónak kedvére és hasznára lesz. Jiszráel Ben Eliezer, a Baál Sém Tóv (a haszidizmus elindítója és legnagyobb alakja) egyszer így szólt: Mit jelent az embereknek az a mondása, hogy „az igazság az egész világot bejárja”? Azt jelenti, hogy az egyik helyről a másikra űzetik, és folyton tovább kell vándorolnia. Vajon, kérdezem én, hol vándorol most, és keserves útja mikor ér véget? Ez a kérdés nagyon eleven most, több mint kétszáz esztendővel a Baál Sém halála után, amikor az igazság létezésére mint ellentétpárra csakis a hazugság utal.
Ugyancsak a Baál Sém így beszélt egyik tanítványához: „A hitványak leghitványabbikát, bárki jusson is az eszedbe, jobban szeretem, mint te az egyetlen fiadat.” Ez a mondat úgy hat ránk, bár mi is szeretünk a szeretetről beszélni, mint egy gondolatufó. Képzeljük magunk elé azt, akit a hitványak leghitványabbikának vélünk, s utána vizsgáljuk meg agyunkat és szívünket. Elrettentő dolgokra bukkanunk. A Baál Sémnek azonban hittek a tanítványai.
Elimelekh rabbi, aki a Baál tanítványának, Dov Bernek, a mezricsi Nagy Maggidnak a tanítványa volt, amikor Izrael, mint a történelem során annyiszor, nagy bajba került, s egyre jobban elhatalmasodott a bánat. Ekkor megjelent neki halott tanítómestere. Elimelekh rabbi felelősségre vonta: „Miért hallgatsz ilyen nagy nyomorúságban?” A Nagy Maggid így válaszolt: „A mennyben mi úgy látjuk, hogy mindaz, ami nektek bajnak tűnik, a kegyelem műve.”
Időzzünk el ennél a félelmetes, mégis oly sok hitet és reményt tartalmazó gondolatnál. Emlékezzünk rá, mi minden szörnyűség történt velünk az elmúlt sok-sok esztendőben. Idézzük fel magunkban Himnuszunk első sorát: „Isten, áldd meg a magyart…” Vajon valaha is felérjük-e ésszel a balsorsunkban is jelen lévő megőrző kegyelmet? Hisz a mi történetünknek sincsen még vége.
A zloczówi Jehiél Mikhál rabbi kezdetben nagy szegénységben élt, a derű mégsem hagyta el egyetlen pillanatra sem. Egyszer megkérdezték tőle: „Rabbi, hogy mondhatja az imában nap nap után, hogy áldott, aki mindent megad nekem, amire szükségem van?” A rabbi így válaszolt: „Bizonyára éppen a szegénység az, amire szükségem van, az pedig megadatott.” Valóban, az ember nem tudja mindig eldönteni, mire van szüksége. Hány közöttünk élő, törtető gazdagnak válna hasznára, ha nem csupán „szociális érzékenység” formájában élné meg a szegénységet? De mutassanak közülük valakit, aki átérzi, hogy neki a szegénységre van szüksége. Egyszer felkereste egy férfi Lévi Jichák rabbit, és elpanaszolta neki: „Rabbi, mit csináljak a hazugsággal, amely elárasztja a szívemet? – elhallgatott, majd felkiáltott. – Jaj, hiszen amit éppen most mondtam, az sem volt igaz. Sosem fogok rátalálni az igazságra.” A rabbi így szólt: „Mennyire szomjazza ez a férfi az igazságot!”
Ezt a mondatot a szeretet sugallta. Hogy a mi nagy hazugjaink is az igazságot szomjazzák-e, én nem tudom…