Ede dezodora

Örökzöld kérdések a nyelvészhez: Létezik ugye a hónalj, és van a kotnyeles. De mi a csuda a hón és a kotnyél? A hónalj régi összetett szó. Az alj érthető: valami alatt lévő, a teljes birtokos személyjeles alakból (alja) vonódott el. Hasonló példák: ereszalja vagy ereszalj, csészealj, derékalj, kapualj, zászlóalj, de Mátraalja. A hón pedig egy testrész: a kar töve alatt lévő üreg… (A legújabb etimológiai szótárban ugyan az szerepel, hogy a „kar öve alatt levő üreg”, bizony sokáig gondolkodtam, hogy mi is lehet a kar öve, amit annak véltem, azalatt azonban nincs üreg… Míg rájöttem, hogy sajtóhiba van a szótárban: nem öve, hanem töve!) Tehát a hón az a terület, amelyet illik alaposan megmosni és bedezodorozni. (Ez utóbbi szóból hasznos nyelvtörőt lehet faragni: Ede, bedezodoroztad magad?) Hogy valaha önállóan is létezett a hón, arra bizonyíték néhány szólásunk is, amelyben a hón átvitt értelemben szerepel: A hóna alá nyúl, hóna alá vesz (anyagilag, erkölcsileg, szellemileg segít, támogat valakit); Van valami a hóna alatt (rejteget valamit). De konkrétan is mondjuk: Vedd a hónod alá az újságot, s akkor meg tudod tartani a szatyrot. (Én például a benzinkútnál a hónom alá vettem a Magyar Nemzetet, hogy tudjak fizetni, elfeledkeztem róla, és kisétáltam. De nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert ugyanannál a kútnál két héttel korábban kifizettem az újságot, és ottfelejtettem…) És ha azt mondjuk gyermekünknek: „Mosd meg, kisfiam, a hónod alját!”, akkor még mindig látható, hogy létező testrész a hón. Persze van, aki azt mondja: „Mosd meg, kisfiam, a hónaljadat!”
Tehát igencsak létezik a hón szavunk szólásokban, valamint abban a bizonyos hónalj összetételben.
S ha már a birtokos jelzős szóösszetételeknél tartunk, még egy nyelvhelyességi kérdés. Korábban kettős birtokos jelöléssel volt ellátva a hónalja, tudniillik: hónaalja. A két magánhangzó közül az egyik azonban elhalványult, és írásban sem jelöljük: hónalja. (Hasonló rövidülés történt a gazdaasszony szóban is. Ma már: gazdasszony.) A szótári formában pedig az utolsó birtokos személyjel is lekopott: hónalj.
Ha már a hónaljában megtaláltuk a hónt, akkor egészen biztosan a kotnyelesben is megtalálhatjuk a kotnyelet. Nyilván valami nyél. Esetleg kotkodácsoló? Így gondolkodna az, aki nem néz utána az eredeti adatoknak. De bizony a korábbi adatok között vannak effélék: koty-nyeles, kotty-nyeles. Ebből már sejthetjük, hogy ez is valamiféle összetétel. Az előtag, a kot-, koty-, illetve kotty- fölismerhetően a kotyog igénkkel van kapcsolatban. Kotyog a korsó (a korsó bugyogó hangot ad), illetve valaki kotyog: fecseg, locsog. Ebből ered a meg se kottyan neki kifejezés. Eredetileg arra utal, olyan keveset iszik vagy eszik valaki, hogy még egy koty hangot sem ad a torka vagy a gyomra. De később átvitt értelemben is használják: meg se kottyan neki ez a kis munka (olyan kevés, könnyűszerrel elvégzi). Megvan tehát az előtag: kot (kotyogás, fecsegés), de mi a nyél? Nem nyél, hanem nyel és annak képzett változata, nyeles. Itt bizony a nyelv szavunk régi nyel változatáról van szó. A nyelből lett a későbbi nyelv! Tehát a kotnyelest így egészíthetnénk ki, formálhatnánk maivá: kotnyelves, esetleg kotyogó nyelves: fecsegő nyelvű, olyan, aki fölöslegesen beszél, mindenről van véleménye, mindenbe beleüti az orrát. Tehát kotnyeles.
Annyit nem árt hozzátenni, hogy mindkét összetett szavunk régi, talán ezért is homályosultak el az összetételi tagok. A nyelvtörténeti adatok szerint a hónalj 1435 körül, a kotnyeles 1635-ben fordult elő először.
Mivel nyelvészeti magyarázatot adtam, talán nem tekinthető kotnyeleskedésnek (illetéktelen belebeszélésnek, ma persze beszólásnak mondanák), amit írtam, ha mégis, akkor elő a kotnyéllel, és keressék meg a hónt! Ha megtalálják, értesítsenek!