Privát diplomácia

Éves értekezletükre gyűltek össze a napokban Magyarország külképviseleteinek vezetői a Külügyminisztériumba. Egy normális ország normális diplomáciájában az ilyen összejöveteleknek nagy jelentősége van, hiszen ilyenkor lehetőség nyílik a személyes eszmecserére, amelynek a külügyi vezetés szab kereteket. A rutinszerű, folyamatos vezetés és visszacsatolás alapjain egy ilyen fórum különösen alkalmas lehet egy új külkapcsolati stratégia vázlatainak véleményezésére is.
Magyarországon 2007 nyarán a hazalátogató diplomatáknak azonban nem tudtak komplett vitairatot felmutatni főnökeik, mivel annak megalkotása elakadt, az elkészült tanulmányok pedig jó eséllyel a „nagy magyar papírkosárban” végzik, ahogy vélhetőleg ez a sors vár a tegnap nagy dérrel-dúrral bemutatott Európa-politikai stratégiára is. A nagykövetek, konzulátusvezetők nem nyerhettek bizonyosságot a találkozóból, szavaik nem találhattak nyitott fülekre, önbizalmat a nemzeti érdekek képviseletéhez pedig végképp nem meríthettek. Utazó ügynöki stílusában, olcsó népszerűséget hajkurászva hiába „bátorította” őket a miniszterelnök, hogy ne a technikai kérdésekre, a magyar delegációk fuvarozására koncentráljanak, hanem inkább a stratégiaalkotásban jeleskedjenek.
Gyurcsány Ferenc egész, 2004 óta tartó külpolitikai tevékenysége a professzionális diplomácia félretolása mellett a párhuzamos, diszkrét, ha úgy tetszik, privát kormányfői külkapcsolatok kiépítését célozta, amelyben már a régi elvtársak sem rúghatnak labdába, csak a szolgául szegődött gátlástalan homo novusok. Döbbenetes, de előfordult: a kormányfő saját miniszterének külföldi útját, kulcsfontosságú nagykövetének tevékenységét is gáncsolta, csak hogy saját pártjának alternatív erőcentrumait megfossza – amúgy nem lebecsülendő – külkapcsolataitól. Persze az ilyen megközelítés menthetetlenül elejét veszi a markáns össznemzeti érdekérvényesítésnek, s az immár csupán egyéni siker előfeltételévé a sokirányú megfelelést teszi. Ha kell, a féltékeny kormányfő elhallgatja akár az afganisztáni misszió eredményeit is, és eszébe sem jut lobbizni azért, hogy a NATO szállítógépflottájának bázisa Pápán legyen. Közben senki sem tudja, mi Magyarország álláspontja Koszovó, a török integráció vagy éppen a Közép-Európába szánt amerikai rakétavédelmi komponens ügyében.
Mi tagadás, az elmaradt rendszerváltás miatt régóta szorul korrekcióra, vagy ha úgy tetszik, átvilágításra a magyar diplomácia, miközben a körülmények, amelyben tevékenykedik, soha nem látott gyorsasággal változnak. A megoldás azonban aligha a gyurcsányi központosításban rejlik, amelynek célja nem az új, hatékony nemzeti érdekképviselet, hanem az egyéni üzleti ambíciók kiélése, a belpolitikai kommunkációs marketing támogatása; módszere pedig nem a professzionális erőforrások átstrukturálása és konkrét, új iránymutatással történő ellátása, hanem a körültekintést nélkülöző, kalandor „agresszív amatörizmus”, amely nem egy fölösleges konfliktust teremtett az elmúlt években. A leglátványosabb fiaskó az energetikai tapogatózás volt, amely csak azt nem vette figyelembe, hogy Magyarország a nyugati szövetségi rendszerek tagja, még ha gáz- és olajcsöveinek többsége Oroszországban is ered. Az meg csak a határon túli magyaroktól való iszony folytatólagosságát bizonyítja, hogy amikor Malina Hedvig ügyében már a szlovák hatalom is homorítani kezd, a hazafiatlan magyar kormányfő akkor sem kel a megvert diáklány védelmére, s egyre csak a „nem szabad beavatkozni egy független ország igazságszolgáltatásába” politikailag korrekt szlogenjét szajkózza.