Városviadal

Urbanisztikai közhely, hogy az európai városok között késhegyre menő versengés folyik. A kapitalizmus életeleme a verseny, s nem az együttműködéssel elegy, rózsaszín ködbe burkolt versenyimitáció, amit versenyképtelen politikusok hirdetnek merő spekulációk alapján, elhazudva a szakadatlan gazdasági viadal lényegét: a nemzetközi színtéren is számottevő városok a lelkük mélyén éppúgy az agyagba akarják taposni a másikat, mint a multicégek és a nemzetgazdaságok. Európa városállamai és metropolisai mindig – még a ritka békeidőkben is – jeleskedtek az egymás kárára való érdekérvényesítésben: némi összhangot csupán a gyarmatosítás, más földrészek összehangolt, rabszolgatartással kombinált kizsákmányolása teremtett közöttük.
A gyarmati kornak vége, a kizsigerelés más formában és szinten zajlik; a világhegemóniát bérlő Amerika mellett lassan itt a világhegemóniára törő Kína is – a vén kontinensnek tehát valóban egységesülnie kellene, ha nem akar végképp afféle egzotikus kultúrskanzenné, újmódi gyarmattá süllyedni. Ennek az egységesülésnek egyelőre nincs sok biztató jele. Az unió – az ENSZ mintájára – mindinkább tehetetlen vízfejjé válik, Európa nem tudott konszenzusra jutni minimálalkotmányban sem, és miközben Törökországot nagyobb mumusnak tartja, mint a nagy Szulejmán idejében, az idióta politikai korrektség jegyében képtelen tudomást venni kétezer éves keresztény múltjáról.
Mindazonáltal az európai városviadal nem érdektelen, sőt pillanatnyilag csupán ez az érdekes. Nemrégiben az Európai Bizottság megbízásából a Magyar Gallup Intézet felmérést végzett hetvenöt európai, jobbára uniós nagyvárosban a városi élet különböző dimenzióival való elégedettség tekintetében. A felmérés a Flash Eurobarometer keretében készült, és minden városban ötszáz, telefonnal rendelkező lakos véleményét rögzítették. Az eredményeket a főbb demográfiai szempontok (kor, nem, aktivitás) szerinti súlyozással korrigálták; a vizsgálatban a magyar városok közül Budapest és Miskolc szerepelt. (Számomra talányos választással, hiszen a bezzegvárosnak tartott Debrecen vagy az európai kulturális fővárosi ranggal egyelőre kiábrándítóan küzdő Pécs jobban izgatott volna.) Lássuk hát a névsort, hogyan áll a kontinetális városviadal állása a polgárok elégedettségének tükrében.
Groningen, Aalborg, Newcastle, Oulu, Rennes, Cardiff, München, Oviedo, Amszterdam, Bordeaux, Bécs, Glasgow, Lipcse, Helsinki, Koppenhága, Rotterdam, Antwerpen, Strasbourg, Hamburg, Belfast, Luxembourg, Dortmund, Lille, Stockholm, Braga, Pietra Neamt, Graz, Malmö, Manchester, Essen, Kolozsvár, Ostrava, Liege, Tallinn, Párizs, Bialystok, Ljubljana, Miskolc, Kassa, Dublin, Odera-Frankfurt, Gdansk, Krakkó, Berlin, Bologna, Brüsszel, Prága, Malaga, Verona, Iráklio, Valetta, London, Barcelona, Torino, Riga, Vilnius, Antalya, Zágráb, Madrid, Ankara, Budapest, Pozsony, Marseille, Nicosia, Varsó, Burgasz, Diyarbakir, Lisszabon, Róma, Szófia, Bukarest, Palermo, Isztambul, Athén, Nápoly.
Miskolc a maga átlagos helyével várakozásomhoz mérten felülteljesít; Budapest helyzete – várakozásaimnak megfelelően – siralmas. Pedig ezt a fővárosi polgárok mondják – ugyanazok, akik lassan egy emberöltő óta az urnákhoz járulva újra és újra megerősítik tisztségében minden idők legalkalmatlanabb főpolgármesterét. Márpedig a városviadal kimenetele szükségképpen nem lehet független a csapatkapitány személyétől. Csak magamat tudom ismételni: el kell dönteni, hogy vállaljuk-e vagy csak imitáljuk a kapitalista demokrácia legfőbb ismérvét, a versenyt – annak minden velejárójával.