Elég volt – elég lesz?

Betelt a pohár – mondta tegnap Orbán Viktor az óbudai Hajógyári-sziget korlátozott befogadóképességű csarnokában, válogatott hallgatóság előtt. A szörnyű őszödi hazugságbeszéd kiszivárogtatásának évfordulóján emelkedett szólásra, tudatosan távol a tavalyi népharag és a hatalom általi megtorlás véres helyszíneitől. Mondandója világos volt, mondatai szabatosak. Úgy beszélt, ahogy az államférfitől elvárható – akár hatalmon van, akár ellenzékben. Szónoklata mégis legalább annyi kérdést megfogalmaz, mint amennyit megválaszol.
Nem kétséges: a társadalmi diagnózisa pontos. A magát szocialistának, szociáldemokratának, szabadelvűnek mondó kormány minden e jelzőkkel kapcsolatban ismert elvet meghazudtol. Tiporja a szabadságjogokat, feléli a jövőt, szociálisan érzéketlen, krónikusan hazudozik. A hámló tenyerű miniszterelnök nyűgnek érzi a demokráciát, diktatúrákkal rokonszenvezik. Nemcsak bértollnokai, de az értelmisége is falaz neki e gyalázatban. Ebben nincs semmi új, bár nem lehet hozzászokni. Érdekesebb annak a karakán kimondása, hogy a kormányfő és üzlettársai, akiknek semennyi pénz nem elég, felhatalmazás nélkül kormányoznak. Mivel a parlamenti demokrácia alapszabályát rúgták fel az adathamisítással és a tudatos megtévesztéssel, Orbán láthatóan nem tud, de nem is akar efölött napirendre térni. Európai példákra, politikai mozgásokra hivatkozik (elsősorban vezető uniós hatalmakra: a németekre, a franciákra), hogy megvilágítsa: a liberálisnak mondott (szélsőliberális) üdvtan, amelynek oltárán csakis a pénz áll, túlhaladottá vált, zsákutcának bizonyult. Ez is igaz, de a hazugság karát ettől még semmi nem akadályozza abban, hogy arcátlanul azt lódítsa: Sarkozy francia elnök öt (!) percet tárgyalt Orbánnal.
Ha kimondatott, hogy elég volt, kézenfekvő a kérdés: akkor most hogyan tovább? Az utóbbi napok azt mutatják, hogy jóllehet a többségnek elege van a Gyurcsány-vircsaftból, nem akar forradalmat csinálni. De nem akar Orbán sem, hiszen demokrata: ő a pályán, sportszerű körülmények között szeretne nyerni. Miközben az ellenfél lassacskán rá sem hederít a szabályokra. A szónok látja a csődöt, a végkiárusítást, de nem mondhat egyebet: ti csak népszavazzatok! Elsikkad az is, hogy siker esetén („ha jól csináljuk”) mi történik: Gyurcsányék ugyanis, akik valóban Európa leggyengébb kormányzati teljesítményét nyújtják, a népszavazást is ugyanúgy negligálhatják, mint ahogy azt a választás demokratikus intézményével, a népfelség ethoszával, az úriemberi illemkódexszel tették. (A jópofáskodó kormányfőnek üzenem: ez nem irónia!) Erről az ellenzék vezetőjétől csak egy homályos mondatot kaptunk: hogy akkor a nép majd kikényszeríti a változást. Igen? Hogyan? Milyen eszközökkel? S ha léteznek ezek az alkotmányos eszközök, miért nem veti be a nép most azonnal? Hiszen egyetértünk abban: nagy a baj, immár általános a válság; minden nap, minden perc számít az országrontás megrövidítésében.
Erre az esetre már van forgatókönyv (a bűnösök lakolni fognak); de addigra szanaszét szakad a szociális háló, hiába mondta el Orbán Viktor a rendszerváltás óta a legharcosabb szociáldemokrata beszédet. Ha majd lesz levegővételnyi időnk, majd azt is meg kell beszélni, hogy viszonyul ez a kereszténydemokráciához. Addig viszont hátra kéne lépni egyet a népszavazási mozgósítás érdekében; holott a demokráciát nemcsak a kritika, hanem a kétely is élteti. Az évfordulói beszéd így lett egységbe kovácsoló szózat, de a kérdés maradt: bár elég volt – ez elég lesz?