A gyurcsányi ámokfutás

Felállt a szőr a hátamon, mert a Nemzeti Múzeum tőszomszédságában, a Puskin utcában egy jókora vörös csillagot ábrázoló graffitit pillantottam meg. Azóta – egy hete – sem tiltakoztak sokan ellene. Rögtön eszembe jutott nagyapám öccse, akit egyszerű vasutasként málenkij robot jelszóval nyolc évre elhurcoltak Szibériába és Kazahsztánba. Alig élte túl, 1953-ban szabadult, Sztálin halálának köszönhetően. Van, aki a horogkereszttől, van, aki a vörös csillagtól, és van, aki mind a kettőtől zsigerből irtózik. Én magam az utóbbiak közé tartozom, ezért ha honi radikális jobboldalunktól nem is, de a holdudvarukba tartozó néhány szélsőségestől kiver a víz. Például attól a néhány furcsa szerzettől, akik a minap tisztességes polgárok társaságában, a fasiszta Benes-dekrétumok Pozsony általi megerősítése okán a pesti szlovák nagykövetség előtt amúgy teljesen jogosan tiltakoztak, ám a munkájukat végző szlovák tévéseket inzultálták. Ajánlom nekik, hogy menjenek át a Felvidékre, és próbálják ki, milyen érzés hasonló támadást magyar tudósítóként átélni!
Ezekről a tüntetőkről minden józan erőnek megvan a véleménye, ahogy a horogkeresztet sem kívánja egyetlen komolyan vehető politikai erő sem újra használni. Ugyanakkor a vörös csillag „becsületét” ismert szocialista politikusok már többször vissza akarták állítani, ám a becsületes, humánus többség nem kiáltott fel: a kertünk alatt lopakodik a neosztálinista szörnyeteg. Mindazonáltal bármennyire borzasztó is, a vörös csillag melletti akciózásban még tetten érhető egyfajta logika, ha más nem, a kádárizmus és saját múltjuk legitimizálása. A jelenlegi kormányfő ideológiai kacskaringózása még ennél is aggasztóbb.
Gyurcsány Ferenc egyre zavarodottabb kormányfői lépései egy politikai identitás nélküli ember benyomását keltik. Édesapja állítólag „reakciós, jobbos” volt, aki 1956-ot forradalomnak tartotta. Hihetnénk, hogy családi körülményei miatt dacból lett ifjúkommunista. Hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetségben (KISZ) kezdett politizálni, mindenki számára ismert. Az már egy másik kérdés, mennyire hittek a KISZ-es fiúk a szépen hangzó, de eredményeit tekintve végső soron emberellenes szélsőbaloldali ideológiában. Talán eleinte igen, de feltehetőleg legalább ennyire izgatta őket az érvényesülés, a párt-, illetve állami karrier, és nem utolsósorban a pénz. Az utóbbi iránti olthatatlan szenvedély 1989-től a maga brutális valóságában megmutatkozott. Gyurcsány is elkezdett vadul üzletelni, egy évtized alatt izmos milliárdossá avanzsált, igaz, sohasem tudjuk meg, meddig jutott volna a posztkommunista kapcsolati tőkéje, és az évtizedek óta töretlen hatalmú Apró-klán támogatása nélkül. A kormányfő 2007 szeptemberének elején Tapolcán arról beszélt, hogy a rendszerváltás után a legrokonszenvesebbnek a Fidesz által 1996–98-ban elővezetett Polgári Magyarország programját tartotta. De Orbánékban csalatkoznia kellett, állítja, mert szerinte „odahagyták” ezt a programot. Talán még emlékszünk, hogy 2004 nyarán bel- és külföldön őt tartották Tony Blair magyar megfelelőjének, de ilyen hangokat már korábban is lehetett hallani. Aztán bekerült az MSZP-be, illetve döntéshozói közé, ahol is azzal kellett szembesülnie, hogy a gigantikus politikai formációban bizony több latens párt is működik – igazat adva Bogár Lászlónak –, legalább egy baloldali nép-nemzeti, egy posztkádárista és egy neoliberális. Gyurcsány ugyan teátrálisan a szívére teszi a kezét a Himnusz hallatán, ennyiben eltért MSZP-s elődeitől, de a kádári összekacsintások és a neoliberális program borzasztó kombinációját ő sem kívánta nélkülözni. Ráadásul a nép-nemzetiek iránti apró gesztusokat néhány hónap alatt sikerült romba dönteni, amikor is 2004. december 5-e előtt a nemre, illetve a távolmaradásra buzdított a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson. Függetlenül attól, hogy az ominózus jogszabály tartalmáról egy érvényes referendum esetén is az Országgyűlés döntött volna.
Maradt tehát a Magyarországon különösen nehezen meghonosítható Blair–Schröder-féle ideológiánál, hiszen abba aztán tényleg sok minden belefér. „A harmadik út sokkal inkább egy retorikailag meghatározott terület, mint egy konkrét, koherens ideológia. Ezt a területet valóban értékek (és politikák) határolják be, de ezek elég általánosak ahhoz, hogy az általuk kijelölt terület számos értelmezést megengedjen. Első megközelítésben ezért azt mondanám, hogy a harmadik út nem tekinthető ideológiának, mert nem rendelkezik határozott, koherens tartalommal. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hozhatnánk létre ilyen tartalmat. Ha úgy tetszik, bár a harmadik út nem ideológia, mi csinálhatunk belőle ideológiát azáltal, hogy szembenézünk a legfontosabb értékvitákkal, és állást foglalunk, vagy legalábbis felvázoljuk azokat a lehetőségeket, amelyek között választani lehet, és a választást másra hagyjuk” – olvashatjuk Tanyi Attilától, a Gyurcsány által nagyon kedvelt, Dessewffy Tibor fémjelezte DELTA Politikai Iskola oktatójától. Persze a filozófus tanulmánya egy valóban elemzésre méltó témáról szól – amúgy erről hosszabban is publikált –, így az írással önmagában nincs gond, de az már egyenesen riasztó, hogy az abban foglaltakból sok minden ráillik a jelenlegi kormányfőre: politikájából tényleg hiányzik az eszmei alapokat illetően a határozott, koherens tartalom, és bizony a sokkal inkább retorikailag meghatározott területekhez vonzódik. Igen, ez a – Tanyi szavaival – tágan értelmezett szociálliberális ideológia (tehát mégis az?) nagyon is passzol a miniszterelnökhöz, hiszen egész sok mindent bele lehet magyarázni, de immáron úgy tűnik, nem elég neki ez a „nem valódi ideológia” (jó szöveg). Mostanság ugyanis a Merkel–Sarkozy típusú konzervatív progresszióban látja a jövőt. Sőt, konferenciákon értekezik a hazai baloldal polgári radikális és liberális demokrata múltjáról és jelenéről. Gyurcsány Ferenc tehát lassan már minden volt, csak matyó láda nem. Már csak az a kérdés, hogy állandósult politikai identitászavarához mi köze az országnak?
A Magyar Szocialista Párt most lett tizennyolc esztendős; itt az idő, hogy a neo-, illetve ultraliberalizmust végképp átengedje az SZDSZ-nek, a kádári lápvilágot a szélsőbalnak, maga pedig alakuljon át végre egy tisztességes, a honi sajátosságokhoz igazodó szociáldemokrata párttá, ahol a népi baloldali elemek is sokkal hangsúlyosabban megjelenhetnek. E két ideológia mentén akár két erős középpárt is megélhetne, és nem csupán sikerrel versenghetne, de talán még szót is érthetne bizonyos nemzetstratégiai jelentőségű kérdésekben – népesedés, külhoni magyarok, környezetvédelem, fenntartható fejlődés – a jobboldallal, hátrahagyva a polgárháborús légkört. Ha ez nem megy, akkor a magyar szocialisták mamutpártja tűnjön el a politikai porondról, mert a jelenlegi zuschlagosított „szocialista” elvi és gyakorlati politizálás jóvoltából, a Gyurcsány-féle göröngyös, kátyús, bűzlő pocsolyákkal tarkított „harmadik úton” végzetesen távolodunk a kontinens többi országától.