Hosszú utakon

Többtucatnyira tehető a tizenhat évvel ezelőtt alakult Folyamat Társaság eddigi csoportos kiállításainak száma, amelyeket rangos budapesti és vidéki kiállítóhelyeken szerveztek, többnyire egy-egy vezérgondolat jegyében gyűjtve össze az alkotásokat. Alaptémákat dolgoztak föl abban a szellemben, hogy miközben a csoport mindegyik tagja megőrzi alkotói autonómiáját, a művekben megfogalmazott vélemények, gondolatok a közönségben is elindíthatják a művészi, morális, társadalmi problémák fölötti közös töprengést.
Jól hangzó címet is kaptak az egyes bemutatók. A Barlangkultúra című tárlattal indultak a Vigadó Galériában, volt Jel-Kép, volt Könyv-Jelző és persze Folyamat-kiállítás is. A kecskeméti Cifra Palotában megnyílt legújabb tárlat azonban nem kapott címet, igaz, ennek magyarázatán nem kell sokáig gondolkodnia a látogatónak. A választ egy mellszobor adja meg, amely Simsay Ildikó festőművészt (1942–1977), a Folyamat Társaság megalapítóját és haláláig elnökét ábrázolja. Igen fontos szerepe volt abban, hogy a rendszerváltozás utáni években az addigi monolitikus szervezeti struktúrát a hasonló szellemiségben dolgozó művészek szabad társulásából fölépülő közösségek váltották föl.
Félig lecsukott szemek, befelé fordulás, álom, tűnődés… A szobor azt érzékelteti, amit Keserű Katalin a következőképpen fogalmazott meg: a festőt „a hagyományos női érzékenység és organikus világtudat jellemzi, amely nem ismeri a megkülönböztetést ember és ember, egyén és közösség, közösség és közösség, civilizáció és természet között”. Sejthette a későbbi változásokat Simsay Ildikó már a hetvenes évek elején, amikor a portré, Balás Eszter szobrászművész alkotása készült, vagy egyszerűen nagyszerű új művekről álmodott? Olyan sokszínű, de harmonikus együttest alkotó, egy-egy új gondolatot felvető, kísérletező művekből álló kiállításról – amint azt Balogh Géza zongorabillentyűkre komponált munkája szimbolizálja –, mint amilyenné a kecskeméti is vált?
A sokszínűség nem mond ellent annak, hogy az összeállítás kivételesen egységesnek is mondható a Folyamat Társaság történetében. A csoport tagjai mintha csak megérezték volna, hogy alapkérdéseket kell feltenniük az alapító halálának tizedik évfordulóján, az összeállítást három alaptéma lejtmotívumként való megjelenése jellemzi. Az utazás témája az egyik (Bikácsy Daniela, Kuchta Klára, Zsemlye Ildikó), a megérkezés, a kapu, a ház motívuma a másik (Eleőd Ákos, Péter Ágnes, Bakos Ildikó, Luzsicza Árpád), s magának a világban jelen lévő, azt formáló embernek az alakja, szerepvállalása, állapota a harmadik (Gaál József, Szurcsik József, Harsay Ilona, Budahelyi Tibor, Szily Géza, Nyerges Éva és Oláh Tamás, Székhelyi Edit). Az előbbiek mellett M. Novák András, Olajos György, Csáji Attila és mások anyagszerűségük, kvalitásuk miatt figyelmet érdemlő művei teszik, hogy az öszszeállítás méltó főhajtás lett a Folyamat Társaság megalapítójának, első elnökének az emléke előtt. És még inkább az lehetett volna, ha a Cifra Palota földszintjének egésze a csoport rendelkezésére áll, s a házigazdák nem választják szét a tereket barkácsolt falakkal abból a célból, hogy két másik kiállításnak is helyet adjanak. Ez a „művházas” szemlélet a hetvenes éveket idézi, azt az időszakot, amelyet, legalábbis a hatalom részéről, az értékek elszürkítése, eljelentéktelenítése jellemzett. Persze nem mindig, nem mindenütt, hiszen emlékezetem szerint a Cifra Palota épp a nagyszerű kivételek közé tartozik: akkoriban indult meg az a folyamat, amelynek eredményeképpen a magyar szecesszió remekműve – úgy látszik, csak egy időre – a Kecskeméti Képtár, a magyar képzőművészet méltó otthonává vált.
(A Folyamat Társaság kiállítása, Kecskemét, Cifra Palota.)