Ízeset ízesen

Nem kéne a legyet úgy híni, hogy légy! Hanem hogy pusztújka! Így mindég több lessz! – okították a zentai szerzőt, Burány Bélát gyermekkorában a parasztok a szó mágikus, teremtő erejétől való félelmüknek hangot adva. Korunk emberét másfajta „félelmek” befolyásolják: a nyelvi megfelelési kényszer nem egészséges, mondhatni, népbetegséggé vált.
Erre keresi a gyógyírt az egyébként rákkutató, már nyugdíjas délvidéki főorvos, egyetemi tanár. Néprajzi, szociográfiai szenvedélyének és gyűjtő-rendszerező munkájának, no meg szókimondó bátorságának köszönhetjük a Mé piros a gólya csőre? című könyvet. (A válaszért egészen Ádámig és Éváig kell visszamennünk.) Az összeállításban szereplő, A legkisebb királylány kívánsága című meséből íme egy jól ismert motívum, a szokványostól kissé eltérő tálalásban: a király nem tudja teljesíteni legkedvesebb lánya óhaját, nem talál a vásárban olyan virágot, amelyik öt perc alatt a duplájára nő. Az eszes teremtés mégis eléri, amit akart: „– Híjják csak ide a János kocsisunkat, maj megmutatom! Behíjják oszt, a királylány meg csak elkapja a csilibunkóját neki, az meg elkezd ám daganni! – Na lássa, édesapám, hogy van olyan virág! Nem is köllött öt perc, osz megnyőt a duplájára! Csak úgy nyíllik a rózsája neki! Hát még mikó az én cserepembe űtessük!”
Elárulhatom, a most ajánlott kiadvány leginkább nem virágnyelven fogalmaz, hanem nagyon is életszerűen. Miért is tenne másként? Hisz a nép az erotikus, szexuális cselekvéseket mindig is nevükön nevezte. Kapjuk hát mi is ízesen az ízeset! A gyűjtő a beszélt nyelvet nem cenzúrázza helyesírási szempontból sem: fonetikusan leírt szövegekkel találkozhatunk – beavatódva ezzel a délvidéki dialektusokba. A nyelvi korlátok megszüntetése segíti a morális korlátok felszabadítását. A gátlás nélküliség, ugye, nem gátlástalanság…
A népmesék hajdan a felnőtteknek szóltak képes beszéddel, de még a legnagyobb mesegyűjtők is „gyermeki használatra nyomorítva »mentették« őket” – írja Burány Béla. A víz – az árokkal, a gödörrel, a barlanggal egyetemben – női princípium, mégis milyen kevesen értik ma már e szép szimbólumrendszert: „Áttudnád-e úszni az én halastavamat?” – kérdi a királyné a jóvágású szegénylegénytől, aki ravaszul így felel: „Nagyon szívesen, királynőm, csak az a baj, hogy nem szeretem a zavaros vizet! Mer a fölsíges királyom úgy összezavarta a vizet, hogy én má abba nem fürdök meg!” S ha azt is tudjuk, hogy a hal meg a fallosz megfelelője, kibomlik ez a történet is.
A népzenegyűjtőként, közíróként is ismert orvosprofesszor kötetének bevezető tanulmányában értekezik a műfaj-meghatározás kétségeiről, a tipizálás nehézségeiről. A trufák kategóriájába sorolja a szövegek többségét. A műfaj a reneszánsz korában virágzott: a szabad szájú elbeszélők az emberi gyarlóságokat csúfolják ki. A – remélhetőleg – szexuális kisebbséghez tartozók (vérfertőzők, homoszexuálisok, „tömegjeleneteket” kedvelők, állatokkal közösülők) is „megkapják a magukét”. Állítólag Mátyás király felesége is kedvét lelte e vidám udvari előadásokban. A szerző a „trágár” szavunk eredetére is rávilágít: olyan tréfacsináló, mulattató volt, aki házalással, később teherhordással, alkalmi munkákkal (tróger) is foglalkozott.
Burány Béla könyve az erotikus és obszcén népmesék szubkultúrába száműzése, illetve „megtisztítása”, a „trágár” szavak kigyomlálása, a prűdség elleni tiltakozás: hét nyalábban 99 csoportba sorolt 1182 történet. Szinte felemelhetetlen – és letehetetlen. Igazán vaskos.
(Burány Béla: Mé piros a gólya csőre? Erotikus és obszcén népmesék a Délvidéken. Timp Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 7700 forint)